A Catch and Release szemlélet, vagyis a “Fogd meg és engedd vissza” elvét több horgász szakember tartja nagyon hasznosnak és követendőnek. A horgászok zsákmányai ugyanis sokszor azok az egyedek, melyek az életben egyébként a legsikeresebbek lennének. Hiszen ők a leggyorsabbak, legmohóbbak, a legjobban érzékelik a szagokat és az ízeket. Az erős halállomány fejlődése és a nagy halakat idéző horgászélmények érdekében ezért érdemes visszaengedni a vízbe a kifogott állatokat.
A Sporthorgász.eu írt hosszú, részletes cikket a Catch and Release (C&R) szemlélet, vagyis a “Fogd meg és engedd vissza” témájáról, ezt az anyagot szemléztük.
A C&R szükségszerűsége
A szerző szerint az utóbbi évtizedekben, jórészt külföldi hatásra, sok horgász felismerte, hogy a horgászat élménye úgy is csodálatos, ha a fogott hal később nem lesz élelem vagy árucikk. Ugyanígy rájöttek a horgászok, hogy a C&R gyakorlásával kisebb kárt okoznak a halállományban, nem mellékesen pedig a saját jövőbeli fogási esélyeiket is javítják azzal, ha a megfogott halak nagy részét visszaengedik a vízbe.
Az utóbbi 20 évben a horgászeszközök hihetetlenül nagy fejlődésen mentek keresztül, összehasonlíthatatlanul nagyobb a különböző csalik, műcsalik, zsinórok, horgászbotok stb. kínálata. Olyan horgászmódszerek jelentek meg, amelyekkel a korábbiaknál sokkal hatékonyabban megfoghatóvá váltak a nagytestű halak – elég csak a bojlizást példaként megemlíteni. A horgászok létszáma is jelentősen megnövekedett, és olyan technikai eszközök (szonárok, GPS-ek, csónakmotorok) állnak rendelkezésre, amelyek segítségével a korábbinál lényegesen több horgász számára váltak elérhetővé a legjobb haltartóhelyek. Nyilvánvaló, hogy a halállomány, amelynek a szaporodási és táplálkozási feltételei semmivel sem lettek jobbak ugyanezen időszakban, nem lenne képes ellenállni ekkora horgászati nyomásnak a C&R elterjedése nélkül.
A méretkorlátozások
A megfogott halak visszaengedése természetesen az említett időszakot megelőzően sem volt ismeretlen a méretkorlátozások, a fajlagos tilalmi idők és a védett fajok visszaengedési kötelezettsége révén. Az alsó méretkorlátozások (méghozzá meglehetősen alacsony mérethatárokkal) ugyanakkor bizonyos esetekben a halállomány kontraszelekcióját is eredményezték, hiszen az amúgy is nagyobb létszámban jelen lévő kisebb testű példányokat részesítették előnyben a nagyobbra nőtt egyedekkel szemben.
Pedig a kisméretű hal nem minden esetben fiatal, a nagyméretű pedig nem feltétlenül öreg.
Dr. Bercsényi Miklós rendkívül lényegre törően fogalmazta meg a jelenséget:
„Ha a faluból elvitték katonának „a legények elejit” és szegények a háborúban maradtak, akkor a következő generációt az otthonmaradt „gyöngébbje” nemzette. (…) Teljesen közismert tény, hogy ha egy populációban méret szerinti szelekciót végzünk, akár a gyengén, akár a jól növekedők eltávolításával, akkor a következő generációban megváltozik az allélgyakoriság. Ha ezt több (sok) generáción át végezzük, akkor nagyon komolyan megváltoztathatjuk a populáció genetikai jellemzőit. Amikor egy fogási minimumhatárt állítanak, akkor abból a korosztályból, amelyiknek a jól-növekvő nagyja már eléri ezt a határt, éppen ezeket a jól növőeket fogják ki. Visszamarad a „selejtje”. Ezek maradnak majd szaporodásra. Szokás azt az érvet felhozni, hogy azért a minimum korlátozás, hogy a kisebbje is szaporodáshoz jusson. Igen, jusson szaporodáshoz lehetőleg minden genotípus. A jól növekedő is, meg a gyöngébbje is. Ha azonban mi sok generáción keresztül a gyöngébbeknek kedvezünk, arányában egyre inkább eltávolítva az erősebbeket, akkor egyszerűen kontraszelektálunk.” A kapcsolódó teljes cikket itt lehet elolvasni a Bakony-Balaton Horgász Szövetség weboldalán.
Felső mérethatár
A kizárólag alsó méretkorlátozás hátrányait nagyrészt kiküszöböli a felső mérethatár, amit egyre több horgászvízen, így a Tisza-tavon is bevezettek. A Catch and Release, illetve a felső mérethatár hasznosságát többen kétségbe vonják, egyes szakemberek szerint az adott vízben a természetes korosztálypiramis (azaz, hogy a halak méretének növekedésével egyre csökken azok egyedszáma) felborulhat, aminek káros hatásai lehetnek a halállomány jövője szempontjából.
Az elmélet logikailag magyarázható, azonban a természetes vizekben nem volt még arra példa, hogy a nagy halak visszaengedése miatt olyan túlsúlyba kerültek volna az őshonos halfajok kapitális példányai, ami érzékelhető károsodást okozott volna az állományban.
Az ellenkezőjére ugyanakkor bőven akad példa. Egyértelmű, hogy a legjobb halállománnyal rendelkező országokban, illetve horgászvizeken bevett gyakorlat a Catch and Release, illetve a felső mérethatár alkalmazása. A leginkább kézenfekvő példa a hazai pontyállomány: a bojlis horgászok által alkalmazott C&R gyakorlata nyomán manapság olyan mennyiségben foghatók a magyar vizekben a nagy testű pontyok, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. A rekordpontyok maximális mérete is jelentősen megnövekedett az utóbbi évtizedekben – írta a szerző.
A ponty példája bizonyos szempontból kérdéses, mivel ennek a fajnak a természetes szaporulata elenyésző a telepítések nyomán a vizekbe kerülő halmennyiséghez képest.
A nagy halak szaporodóképessége
A felső méretkorlátozás jogosultságát azon érv mentén vitatják egyesek, mely szerint a nagy testű, így öreg halak szaporodóképessége gyengébb, mint a fiatal halaké, így azok visszaengedése károsan hat az adott víz halszaporulatára. Az elmélet ugyanakkor több irányból is cáfolható nem csak teoretikusan, de gyakorlati példák alapján is.
Az általánosan hangoztatott magyarázat az, hogy az idősebb halak ivartermékének minősége (a termékeny ikrák aránya) gyengébb, mint a fiatalabb egyedeké.
A szerző halkeltetői és kistavas halszaporítói tapasztalatai nem igazolták azt, hogy a nagyobb méretű ikrások ivarterméke gyengébben termékenyülne, vagy több eleve terméketlen ikrát tartalmazna. Voltak ilyen egyedek is, de ez ugyanúgy előfordult a kisebb méretűeknél – fogalmazott.
Még ha igaz is lenne, hogy a termékeny ikrák aránya alacsonyabb az idősebb példányokban, ez abszolút értékben akkor is jóval több darab ikrát jelent, mint egy kisebb hal esetében. A saját vizsgálatai azt mutatták, hogy a süllő esetében a petefészek tömege a hal össztömegéhez viszonyított aránya 1-1,5 kilogramm körüli ikrások esetében 10% körüli, a testtömeg növekedésével viszont a 20%-hoz közelít. Mesterséges szaporítás során, még a fejés előtt elpusztult 6,75 kg-os ikrás megmért petefészke 1530 grammot nyomott – írta.
A minőség is fontos
Voltak viszont olyan tapasztalatai is, amelyek a nagy testű anyák ikráinak jobb minőségét igazolják. A harcsa esetében például a nagyobb testű nőstények ikrái nem csak nagyobb méretűek (ez a méretkülönbség a legtöbb halfajnál megfigyelhető), de a keltetés közben bekövetkező negatív környezeti hatásokkal, például a vízhőmérséklet drasztikus csökkenésével szemben is jóval ellenállóbbnak bizonyultak és a kikelt ivadékok mérete is nagyobb, így ezek is ellenállóbbak és jobb eséllyel tudtak táplálékot szerezni.
Ennek ellenére általános vélekedés a haltermelők közt, hogy a nagyobb anyák nem olyan jók szaporítás szempontjából. Van erre is magyarázat: az ilyen jellegű következtetések leginkább keltetőházi, mesterségesen indukált szaporítás során szerzett tapasztalatok nyomán alakultak ki – fogalmaz a cikk.
Ilyen körülmények közt az idősebb anyahalak általában nem első alkalommal esnek át a keltetőházi procedúrán, a lehalászások, szállítás, mérés, kétszeri beoltás, jelölés, bevarrás, bódítás, ikrafejés során bizony károsodást szenvedhetnek a halak ivarszervei, a hormonrendszerükre kedvezőtlen hatással lehet a többszöri mesterséges stimuláció. Érthető, hogy szezonról szezonra rosszabb minőségű ikrát lehet tőlük nyerni, a pontyoknál pedig gyakori a teljes terméketlenség. A túlságosan nagy testű anyáktól méretükből adódóan is idegenkednek, nehezebb kezelhetőségük miatt, a tartásukat sem tartják gazdaságosnak. Érthető tehát a következtetés, amit azonban nem lehet kiterjeszteni a természetes körülmények közt szaporodó állományokra – írta.
Ahogy a hal öregszik, idővel romlik a termékenysége, azonban igen hosszú ideig képes utódokat létrehozni.
Nagy hal = öreg hal?
Fontos azonban tudni, hogy a nagy testű hal nem feltétlenül öreg. Bizonyos halfajok egyedei igen gyors növekedésre képesek, erre leginkább a csukát és a harcsát lehet példaként felhozni. A csuka egyes példányai már ivadékkorukban „kiugranak” társaik közül növekedés tekintetében, és ezek az egyedek szerencsés körülmények közt egynyaras korukra 2-3 kilogrammos, kétnyaras korukra akár 6-7 kilogrammos tömeget is elérhetnek. Egy ilyen méretű hal kifogása esetén igen nehéz megállapítani, hogy egy 15 éves, lassan fejlődő, már esetlegesen csökkenő szaporodási képességekkel rendelkező példánnyal van dolgunk, vagy egy kiváló genetikai állománnyal rendelkező kétévessel, élete hajnalán.
A nagyság előnyei
A nagy méret további előnyökkel jár: a nagy testű halak olyan táplálékbázist hasznosítanak, amit a kisebb egyedek, elsősorban a táplálék mérete miatt nem tudnak elfogyasztani. A nagy testű példányok által viszont bekerül a faj anyagcseréjének körforgásába, utódok létrehozásához biztosít energiát, azaz közvetve azok a korosztályok is profitálnak belőle, amelyek amúgy nem részesülnek ebből a táplálékbázisból – írta a szerző.
A fészekőrző fajok nagy testű hímjei nagyobb ívási felületet tudnak megtisztítani, az ikrákat hatékonyabban tudják gondozni és megvédeni nemcsak az ikrafalóktól, hanem a fajtársaik által esetlegesen rárakott ikráktól is. A harcsa hímjei például az ívási időszakban komoly és ádáz harcokat folytathatnak az ideális ívóhely megszerzése érdekében. A faj természetes kiválasztódása úgy történt meg, hogy az idők során mindig a legerősebb, legnagyobb hímek jutottak szaporodási lehetőséghez. A harcsafaj létezése önmagában elég bizonyíték arra, hogy ez a stratégia sikeres volt.
Végül, de semmiképp sem utolsósorban a kapitális példányok puszta léte és mérete bizonyítja azt, hogy minőségben kitűntek fajtársaik közül. Hatékonyabban tudták megszerezni a táplálékukat, gyorsabban növekedtek, el tudták kerülni a ragadozókat, túléltek kedvezőtlen környezeti körülményeket, és számíthatunk arra, hogy ezen képességeiket utódaik számára is tovább tudják örökíteni.
Túléli-e a süllő a visszaengedést?
A horgászközösségekben időről időre megjelennek olyan vélemények, amelyek szerint a visszaengedett süllők, kősüllők nagy többsége a megfogás után rövid időn belül elpusztul, annak a puszta ténynek a következtében, hogy hosszabb-rövidebb időre a levegőre kerül.
A szerző tógazdasági tapasztalatai alapján kijelentette, hogy erről szó sincs! A süllő megfelelő elővigyázatosság mellett akár a mesterséges, keltetőházi szaporítás megpróbáltatásait is elviseli, márpedig az lényegesen intenzívebb beavatkozásokkal jár, mint amivel horgászat során találkozhat a hal. Elég csak a többszöri kifogásra, mérésre, bódításra, beoltásra és mindenekelőtt az ivartermékek lefejését megelőző szárazra törlésre és magára a fejésre gondolni.
A süllő kétségtelenül a legérzékenyebb a hazai horgászhalak közül, és nagy óvatossággal kell eljárni a kezelésük során, különben valóban jelentős elhullás következhet be. A C&R horgászatának tehát igenis van létjogosultsága, azonban igényli a lehető legkíméletesebb bánásmódot – zárul a cikk.
