Ami a gödöllői központú agráregyetemen megvalósult, az hiányzik az agrár-élelmiszergazdaságból – a jelenlegi problémák nagy része az integrációk hiányára vezethető vissza. Ez is kiderült a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) rektorával, Gyuricza Csabával készített interjúból. A helyzetet nehezíti, hogy a mezőgazdasági ágazatban hatalmas arányú a dolgozók alulképzettsége. Arról is beszélt, hogy fejlesztésekkel és beruházásokkal is vonzóbbá tették a felsőoktatást.
A Világgazdaság interjúját szemléztük, amit Gyuricza Csabával, a MATE rektorával készítettek.
Mostanában nagy erőkkel csábítják a fiatalokat, hogy válasszanak agrárszakmákat. Ön otthon is ezt teszi, saját gyermekeinek is az ágazat mellett érvel?
Nem próbálom győzködni őket, mert – ahogyan az a kamaszoknál lenni szokott – az talán inkább ellentétes hatású lehetne, ezért inkább hagyom, hogy kialakuljon a saját érdeklődésük. Három lányom van, most már mindannyian gimnazisták, de egyelőre nem túlzottan érdeklődnek a mezőgazdaság iránt. Talán az, hogy látják, mennyit dolgozom, inkább elriasztja, mint vonzza őket. A fiatalokat egyébként az élet minden területén próbáljuk elérni, minden közösségi média platformon jelen vagyunk. Folyamatosan látogatjuk a középiskolákat, de szervezői vagyunk például a Nagy Diák Agrártesztnek is, amelyen keresztül online, játékos vetélkedő formájában mutatjuk be, miről is szól valójában a mezőgazdaság. Erre tavaly már 16 ezren jelentkeztek, és közülük nagyon sokan azóta egyetemünk hallgatói, köztük a tavalyi és a tavalyelőtti győztes is.
Mi vonzotta őket az agráregyetemre?
Nyilván az, hogy felismerték, a mezőgazdaság ma egy olyan ágazat, amely fiatalokat érdeklő trendi, népszerű területeket foglalja magába. Az informatika, az űrtechnológia, a drónok, a digitalizáció és a környezettel kapcsolatos kérdések mind ebbe a körbe tartoznak. A környezetügy is nagyon izgatja a fiatalokat, körükben talán köztudott, hogy mennyire szoros az összefüggés a klímaváltozás, valamint a mindenkori mezőgazdaság és élelmiszer-termelés között.
Hol tart ma a mezőgazdaság abban, hogy a klímaváltozás hatásait lelassítsa?
A legnagyobb feladata a gazdálkodóknak, hogy fenntartható módon alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez, ehhez pedig olyan szaktudásra van szükség, amelyet nálunk elsajátíthatnak.
Ez az alkalmazkodás azonban nem csupán lehetőség, hanem követelmény, és ez az, amiben óriási a lemaradás. Mindenki mástól várja a megoldást, kevésbé jelenik meg a gazdálkodói felelősség ezen a területen.
A legégetőbb feladat, amire a tavalyi aszályos év is rámutatott, hogy a vizet megőrizzük, a víz mellett pedig tápanyagra van szükségük a földeknek. A műtrágyaárak magasak, szerves trágya nincs elég, hiszen állat is alig van, a növénytermesztésben pedig nem víztakarékos technológiákat alkalmazunk. Még mindig ez a gyakorlat, hiszen sajnos a tavalyi év sem volt elég nagy pofon ahhoz, hogy átfogó változás következzen be a szemléletben. Pedig megvannak azok a módszerek, amelyekkel 400-500, de akár 300 milliméter csapadék esetén is eredményesen lehet gazdálkodni. Ez egy nagyon tudásintenzív ágazat, azonban jelenleg hiányos az a szaktanácsadói háttér, amely ebben naprakészen támogatná a gazdákat.
Előadásaiban ön is sokszor beszél arról az ellentmondásról, hogy a mezőgazdaság csúcstechnológiai ágazat, miközben óriási a benne foglalkoztatottak alulképzettsége. Mit jelent ez számokban?
Sajnos azt kell mondanom, hogy a Magyarországon gazdálkodók alig 5 százaléka rendelkezik szakirányú felsőfokú végzettséggel. Ez döbbenetes szám, és ha azt nézzük, hogy mennyi a szakirányú középiskolai és a felsőfokú végzettséggel rendelkezők együttes aránya, az sem több 10 százaléknál. Vagyis a mezőgazdasági gyakorlatban dolgozók 90 százaléka úgy végzi a munkáját, hogy nincs alapszintű mezőgazdasági képzettsége sem.
Képzeljük el ugyanezt az informatikában, az egészségügyben vagy az oktatásban. Ma egy másfél hónapos, online elvégezhető, aranykalászos gazda tanfolyam elég ahhoz, hogy valaki élelmiszert termeljen a gyermekeink számára. Mégpedig egészséges élelmiszert, ahhoz azonban, hogy gazdaságilag, termelés- és élelmiszer-biztonságilag is növeljük a versenyképességünket, egyre magasabb szintű, világszínvonalú tudásra van szüksége az ágazatnak.
Most éppen az ukrán gabonával kapcsolatban emlegetik a mérethatékonyságot, mint a magyar gabona versenyképtelenségének okát, közben pedig a termelés koncentrációjáról is sok szó esik. Hol tart ez a folyamat?
A magyar mezőgazdaság mérethatékonysága javulóban van, de még most is nagyon rosszul áll. Nagyon mélyről indultunk, amiben meghatározó volt a kárpótlások miatt kialakult, szétaprózott szerkezet. A hazai mezőgazdaság nagyon sokszínű, egyébként mindig is az volt. Rengeteg a törpebirtok, és emellett vannak a hatékonyabb, nagyobb gazdaságok. A fő baj nem ez, hanem az, hogy nálunk az integrációnak nincsenek hagyományai, de szándék és bizalom sincs, ami erősíteni tudná.
Nagyon sokan inkább a lassú csődöt, vagy a pályaelhagyást választják ahelyett, hogy gazdaközösségeket vagy gazdaszervezeteket hozzanak léte, vagy azokhoz csatlakozzanak.
A másik probléma, hogy a rendszerváltás után gyakorlatilag szétesett a feldolgozóipar, és 30 év sem volt elég ahhoz, hogy felépítsünk az alapanyag-előállításra épülő feldolgozás vertikális integrációját. Meggyőződésem, hogyha ezt megtettük volna, akkor most nem szenvednénk annyit az ukrán-orosz háború káros hatásaitól. Akkor nem lenne kérdés, hogy van-e vevő a külpiacokon terményre, mert Magyarországon feldolgoznánk, és olyan prémium termékeket tudnánk előállítani magas hozzáadott értékkel, amelyek az exportpiacokon is keresettek. Most ezért rohanunk az események után, és igazából nem vagyunk saját magunk urai.
Mi kell ahhoz, hogy ne az események után rohanjunk az élelmiszer-önrendelkezés terén?
Világosan meg kell határoznunk a fejlesztési irányokat. Ehhez pedig tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk mindenben világelsők, és még csak élenjárók sem. De vannak olyan ágazatok, amelyekben, ha felépítjük az alapanyag-előállításra épített termelési rendszert, akkor a mezőgazdaság számára nagyon stabil lábat tudunk kialakítani. Egyébként létezik már ilyen: az állattenyésztésben a baromfiszektor jól felépített. Látni kell, hogy egy ilyen kis országban nem lehet nyolc-tíz-tizenöt jelentős, meghatározó szereplője egy ágazatnak. El kell fogadni, hogy egy-két nagy szereplő határozza meg az ágazatot, és húzza magával az egész iparágat. A sertés szintén ilyen felépíthető kulcságazat lenne, de ehhez fel kell adni a múltba révedést, a háztáji romantikáját. Nagyon komoly előrelépést lehetne elérni a tejiparban, ahol piaci rés is van. Hiszen nyers tejből önellátók vagyunk, sőt, még exportra is jut, de a feldolgozott tejtermékekből nyomasztó az importfüggőségünk. A negyedik ilyen lehetne a gabonafélékre épülő feldolgozóipar, amivel el lehetne érni, hogy egyetlenegy szem búzát vagy kukoricát se exportáljunk. Ezzel együtt a kertészeti ágazatot is fel lehetne vinni arra a szintre, ahová a lengyelek eljutottak, lepipálva bennünket. Az utóbbiakhoz azonban már öntözésfejlesztésre is szükség van, anélkül esélytelenek vagyunk.
Ez a struktúra még csak alakulgat a piacon, de vajon a MATE képzései arra készítik-e fel a diákokat, hogy már ebben kell dolgozniuk?
Olyannyira, hogy amikor megszüntettünk szakokat, illetve újakat hoztunk létre, ez már elsődleges szempont volt. A szakok átvilágítását minden esetben a gazdasági szereplőkkel végeztük el. Új szakot nem indítunk, csak úgy, hogy azt megvitatjuk a piaci szereplőkkel, azokkal, akik majd a munkaerőpiacot jelentik a végzettek számára.
Hol tart az integráció most az egyetemen?
Európa legnagyobb felsőoktatási integrációját hajtottuk végre az elmúlt években. Hasonlóval korábban is próbálkoztak már itthon, de mostanra már olyan kényszerré vált, hogy ha nem valósul meg, az az agrár-felsőoktatásban, az európai vagy a globális felsőoktatási térben már a teljes lemaradásunkhoz vezetett volna. Egy ilyen kis országban nincs helye 15-20 agrár-felsőoktatási képzőhelynek. Hasonló méretű országok is egyet, maximum kettőt működtetnek. Ezt a munkát végeztük el egy négy egyetemet és egy kutatóközpont-hálózatot érintő teljes körű integrációval. Mára egy öt campussal működő egyetemet hoztunk létre, hiszen a hazai sajátosságokat nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A vidéki értelmiséget ugyanis helyben kell képeznünk ahhoz, hogy ott maradjanak, hogy a vidéki gazdaságot folyamatosan erősíteni és fejleszteni tudjuk. Ugyanakkor az erőforrás-pazarlást és a párhuzamosságokat felszámoltuk.
Ha most lenne egyetemista, melyik az a campus, ahol a legjobban el tudná képzelni a diákéletet?
Egy olyan képzésre szeretnék járni az alapképzés után, amely lehetővé teszi, hogy a szemesztereket különböző campusokon tudjam tölteni. Az egyetem alatt életre szóló kapcsolatokat lehet kialakítani, a MATE pedig ebben kivételes lehetőségeket nyújt. Tervünk is a közeljövőre, hogy olyan képzéseket indítsunk, amelyek keretében minden félévet másik campuson tölt a hallgató, hiszen az egyes campusoknak más a szakterületfókusza. Tavaly prágai és gödöllői konzorciumi vezetéssel közösen indítottunk el egy nemzetközi mesterképzési programot, ahol már vannak hasonló lehetőségek. Itt négy helyet választhat a hallgató, hét ország közül, ahol eltölti a négy félévet és a végén élelmiszer-tudományi mesterdiplomát kap. Ennél értékesebb és sokrétűbb diploma és kapcsolatrendszer szerintem egyetemistaként nem hozható össze.
Idén többen jelentkeztek a felsőoktatásba, ami igaz az agrárképzésre is. Milyen képességűek a hallgatók, van-e ebben valami trend? Mire lehet számítani a jövőre nézve?
Minél többen jelentkeznek, annál nagyobb az esélye annak, hogy a legtehetségesebb diákok közül tudjunk mi is választani. Célunk az, hogy az agrárpálya népszerűségét növeljük, mert azzal tudjuk a hallgatói minőséget is emelni. Én azért visszafogottan vagyok optimista az idei eredményeket illetően, mert nagyon jelentős változások voltak a felvételi bejutás rendszerében, ezért nőtt számottevően a felvettek száma.
Nekünk nem célunk, hogy mindenkit felvegyünk, a minőségi képzésre szeretnénk helyezni a hangsúlyt, és nem állhatunk be abba a sorba, hogy csökkentsük a pontszámokat – ahogyan ezt idén sem tettük meg.
Mennyit ártott az egyetem lobbierejének, hogy Lázár János és Nagy István kikerült az intézményt fenntartó Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemért Alapítvány kuratóriumából?
Fogalmazzunk úgy, hogy nem volt hátrányos számunkra a két miniszter kuratóriumi tagsága. Ők, ha szükséges volt, közvetlenül tudták képviselni az egyetem érdekeit, beleillesztve az agrár-felsőoktatás fejlesztését a hazai gazdasági célok mátrixába.
Az a feltételezés viszont minden alap nélküli, amely szerint politikai nyomást gyakoroltak volna az egyetem működésére, ezzel szemben az az igazság, hogy soha semmilyen olyan kérést nem fogalmaztak meg, amire nyomásgyakorlásként lehetett volna tekinteni.
Panaszra a változások után sincs okunk, Csányi Sándor elnök úr és a mindenkori kuratórium jelenleg is a legmagasabb szakmai színvonalon segíti, hogy komoly célokat tudjunk magunk elé kitűzni, amelyeket terv szerint végre is hajtunk. Az elmúlt évek sikerei, a felsőoktatási ranglistákon történő menetelésünk, felvételi rekordjaink mellett ezt mutatja az is, hogy heteken belül átadunk egy 10 milliárdos energetikai fejlesztést Gödöllőn.
