A klímaváltozással kapcsolatos bizakodás. Králl Attila véleménycikke arról, hogy a “zöld körökben” nagyon megoszlanak a vélekedések arról, hogy ebben az interjúban pontosan mekkora túlzások, pontatlanságok, nagyotmondások hangzottak el a korunk ökológiai válságaival és az emberiség közeli jövőjével kapcsolatban. Szemle a környezetvédelemről, a világot fenyegető veszély nagyságáról és a cselekvés sürgősségéről.
A bevezetőben idézett a cikk és a hozzá kapcsolódó beszélgetés a hazai nyilvánosságban tapasztalható több évtizedes lemaradásra és kamuzásra is rávilágít – írta cikkében Králl Attila a Sétáló Budapest blogon. A Limits to Growth-t („A növekedés határai”-t) idén 50 éve adták ki. A hazai zöldmozgalom gyökerei időben körülbelül hasonló mélységbe nyúlnak vissza; ehhez képest a jelentősebb olvasótáborral bíró hazai hírportálok csak néhány éve döntöttek úgy, hogy egyáltalán foglalkoznak a témával (Zöld Index, Zöld HVG, stb.). Ám az érdemi cikkek java érzelmileg – sokszor az ennél már súlyosabb tartalom mellett is – még ma is csak ott tart, hogy
„hát, bizony, tényleg lehet valami ebben a klímaváltozásban, meg a természet sincs jó bőrben, és ebből lehetnek még gondok, de egy pici odafigyeléssel azért el lehet kerülni a nagy megrázkódtatásokat”.
Aztán, hogy helyreálljon a rend, gyorsan bedobnak egy olyasmi szalagcímet egy soha nem látott téli-tavaszi aszály közepette, hogy „szerdától véget ér a jó idő, jönnek az esők”.
Mi történik a megrázó írás hatására a klímaválsággal Králl Attila szerint?
Szóval, itt van végre egy, a helyzet drámaiságát és a közép-hosszútáv kilátástalanságát kellő őszinteséggel felvázoló írás, ami nagyot megy. Erre mi történik? Mindenki előveszi a tűreszelőt és a nagyítót, és keresi a hibákat a részletekben: nem is 10 év, hanem 13 (sőt: nem is –5, hanem –1). Ebben a hangulatban íródott például relatíve gyorsan egy válaszcikk a szkeptikusblogon, ami nagyon jó, hogy lett, de a Gelencsér András által felvázolt, egymásba oltott nagy rendszerekre, késleltetett hatásokra és öngerjesztő visszacsatolásokra nem megfelelő ellenérv a repohár meg a vegyél vissza, kisöreg program (amelyek persze nagyon jó kezdeményezések, mi is támogatjuk őket, és támogatjuk mindazokat, akik részt vesznek bennük, de az emberiség kismillió változatos súlyosságú, szükséges eszközéből csak két kisebbfajta) – írta Králl Attila.
A nagy visszacsapás
Aztán néhány hét múlva (e véleménycikk írása közben) kijött egy nagy válaszcikk is – Králl szerint: “mondhatjuk, a szakma krémjétől”. Ez az írás a tudományos mélységek szintjén átgondoltan és szakmai szemmel jól láthatóan osztja az aggályainkat, ezért egyrészt nem megy bele túlzottan a számszerű adatok körül lejátszható adok-kapokba (az így vagy úgy támadható adatok körét tekintve tényleg brilliáns mértéktartással), másrészt igyekszik hangsúlyozni, hogy tényleg drámai a környezetvédelmi helyzet, azonban van ok a klímaválsággal kapcsolatos optimizmusra, ha
egyszerre
azonnal
mindenki
változtat
a hozzáállásán, és megfelelőek a stratégiák is – írta.
Eszközök és megoldások
Már csak az a kérdés, hogy ezt milyen eszközzel lehet ezt elérni. Van higgadt módja ennek? – teszi fel azokat Králl. Merthogy a kikezdhetetlen tudományos megalapozottság és az olvasóközönség jószándékú noszogatása mellett is erős a gyanúnk, hogy a nagy válaszcikk az átlagember számára újra csak azt közvetíti, hogy huhh, van még időnk.
Csakhogy nincs. A problémák hatékony kezeléséhez muszáj tisztában lenni azok természetrajzával. Ehhez nyújt támpontot Dennis Meadows, a Limits to Growth egyik szerzője, aki épp idén 80 éves, és még mindig keresi a módját, hogy miként tud átmenni az 50 évvel ezelőtt kristálytisztán megfogalmazott üzenet.
Ütközés, késés, tehetetlenség
Králl Attila szerint az egyik állítás azt mondja, hogy a Titanic egy jéghegy felé halad (tulajdonképpen már neki is ment), és már rég senki nincs a kormánynál, a másik meg azt, hogy a 42-es kabinban nagyon tartalmas és előremutató beszélgetések zajlanak „hogyan kerüljük ki a jéghegyeket” témakörben. Mindkettő igaz, de nincs lényegi összefüggés. Még akkor sem, ha a 42-es kabinban ott vannak páran olyanok, akik tényleg tudják, hogy hogyan kerülhetnénk (kerülhettük volna) ki a jéghegyet. A becsapódás – geológiai vagy evolúciós időskálán egy szempillantás, de emberi időérzékünk számára mint egy kimerevített pillanat – már év(tized)ek óta zajlik. Fékezni és felkészülni lehetne, és ezt kellene minden erővel kikényszeríteni.
Mondjuk, a diskurzus ezek után szólhatna valóban arról, hogy hogy vetjük be „minden eszközünket” és arról, hogy igenis van némi indokoltság abban, hogy úgy érezzük magunkat, mint a mérgezett egér – írta a szerző.
„Már nem tudjuk visszafordítani ezeket a folyamatokat, a civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik”
A 24 idézett cikke szerint a folyamatban lévő fenntartható technológiaváltás valójában nem fenntartható, mert nincs meg a nyersanyag-fedezete. Így ahelyett, hogy segítene a klímaválsággal kapcsolatban, gyorsítja a rendszer összeomlását. Az elektromos autó, a nap- és szélerőmű zsákutca, akár a bioetanol. Ráadásul végképp kifogynak az élelmiszerkészleteink, miközben a klímaváltozás már nem megállítható. Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora szerint még mindig mítoszokkal és politikai lózungokkal áltatjuk magunkat, miközben a valóság az, hogy elkéstünk: a civilizációnk a túlfogyasztás miatt elkerülhetetlenül összeomlik néhány évtizeden belül.
