Sokan kérdőn néznek, amikor meggyfa csemetét látnak meg a kertjükben úgy, hogy közel s távol egy darab meggyfa nincsen a környéken. Nem nagy csoda ez, csupán a madarak által elpotyogtatott kései meggy magjai keltek ki.
A tetszetős virágot, apró, de ehető gyümölcsöt hozó fával még nem is lenne baj, ha szolid dísznövényként gazdagítaná a faunát. De nem ilyen.
Az erdészek hozták be az 1950-es években, mert egy olyan nagy vitalitású, széles ökológiai tűrőképességű, gyors növekedésű fajt kerestek, amely a homokos területeken, az akácosokban második lombkoronaszintet tud kialakítani. Ezzel nincs is baj, csakhogy gazdasági szempontból nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert míg Észak-Amerikában jó minőségű fája megfelelő ipari nyersanyag, Magyarországon alacsony termete, görbe, csavarodó és elágazó alakja miatt jobbára értéktelen fát szolgáltat.
Lakva ismerszik meg az ember – tartja a mondás, de igaz ez a kései meggyre is, mert az is kiderült róla, hogy gyökere olyan anyagot választ ki, amely sorvasztja (allelopátia) az akácot. Vagyis a kései meggy egy fiaskó, de ezzel az ügynek nincs vége, mert ráadásul önálló életre kelt.
Agresszív viselkedéséhez az is hozzájárul, hogy kivágott törzsei körül elképesztő gyorsasággal új sarjakat növeszt, ezáltal szinte elpusztíthatatlanná válik. Így fokozatosan képes arra, hogy az erdő cserjeszintjét, majd alsó lombkoronaszintjét, végül árnyalásával a gyepszintet, s hosszabb távon – a természetes újulat elfojtásával – az állományalkotó fák szintjét is átalakítsa.
A kései meggy haszonélvezői a termését szívesen fogyasztó madarak, esetleg a búvóhelyet igénylő vadak és a tudatlan kertész lehet, aki csak egy tetszetős “ingyenfát” lát benne. A legegyszerűbb a fiatal, ceruzavastagságú csemetét egy csavarintással, gyökerestől kitépni a földből.
Forrás és fotók: kapanyel.reblog.hu
