Akit érint annak biztosan. Kötelmek, adminisztráció, ellenőrzések. Ezek mind olyan hívószavak, amelyek kevés pozitív érzelmet váltanak ki a gazdatársadalomban. Az utóbbi években mind több jó termőterületet nyilvánítottak nitrátérzékennyé és nem tudjuk igazán a „lavina” hol áll meg. A fő gond az, hogy nem látjuk – még szakemberek sem -, hogy mi szükség van erre az offenzívára? Milyen konkrét célkitűzések vannak? Milyen eredményeket lehet (kell) ezzel elérni? Ebből kinek, milyen előnyei származnak? Mekkora a probléma valójában? A válaszok hiányosak és ellentmondásosak. Ezért az érintettek – éppen az elégtelen információk hiányában – összeesküvés elméletekben keresnek magyarázatokat.
A sík területeken valóban nitrátérzékeny területekre jellemző, hogy jelentős évi csapadék mellett a talajfejlődés során (évezredek) a talaj folyamatos biológiai aktivitása miatt, vékony termőréteg alakult ki. Az ilyen területen, amennyiben intenzív mezőgazdálkodást folytatnak (szerves (híg) és műtrágyázás, növényvédelem, intenzív talajmozgatás) törvényszerű hogy a tápelemek, peszticidek és egyéb szennyezők, a talajvízben, esetleg az ivóvíz bázisban „landolnak”. Ha most elkezdjük vizsgálni a fent említett háttéradatokat, akkor nemigen ismerünk hazánkra. Hollandiában, Dániában, Németországban sokkal kiegyenlítettebb, csapadékosabb a klíma.
Az említett országok kikötői az import szója (génkezelt is) kapui. Itt lehet legolcsóbban nagytömegben hozzájutni fehérje forráshoz, mely lehetőséget nyújt ezekben az országokban a sertés és a baromfitenyésztés, a szerves- és hígtrágya kibocsátás volumenének felülreprezentálására az Európai átlaghoz képest. Jelentős mezőgazdasági eredetű szennyeződésnek vannak kitéve ezek az országok. Komoly erőfeszítéseket is tesznek ennek kezelésére. Sajnálatos módon ezen erőfeszítések nem adekvát torzójának, durva másolatának tűnik a magyar „nitrát direktíva” és annak alkalmazása. Ilyen erős szabályozás a magyarországi körülmények mellett magyar gazdaszemmel indokolatlannak látszik. Az éves átlagos csapadékunk alig éri el, vagy egyes évjáratokban el sem éri ezen országok éves csapadékmennyiségének felét. Az állattenyésztés hagyománya, de lassan már a tudománya is kihal Magyarországon. Talajaink textúrája pedig össze sem hasonlítható a vázolt sajátosságok mellett fejlődő talajok tulajdonságaival.
Valóban vannak tartalékaink a tápanyag-utánpótlási rendszerünkben, ki is kellene azt használni, de nem kaphat elég, elegendő publicitást. Nem lehet úgy hatékonyan szabályozni a nitrát expozíciót, hogy a gazdaságban, a reklámokban, a tudományban, az oktatásban mindenki, folyton-folyvást azon kesereg, hogy milyen alacsony a hazai NPK felhasználás. Most kinek van igaza? El kellene dönteni az ügyeletes „masinisztának”, hogy szenet lapátol a kazánba, vagy húzza a szerelvényen a féket. Mindkettővel egyszerre nem lehet biztonságosan célt érni. Ha csökkenteni kell a felhasználást, annak kultúráját kezdjük el még az iskolában, az agráregyetemeken és kutató helyeken. Le kell folytatni ezeket a vitákat és konszenzusok mentén kell irányt mutatni a gazdáknak, nem pedig durván „rángatni a zablát szájukban”.
Mi már megtettük az első lépéseket, őszintén remélem, lesz is alkalmunk ezekről e keretek között is beszámolni.
Szerző: Lajos Mihály, cégvezető, Agrofil-SZMI Kft.
(x)
