Vannak olyan egészen kicsi gazdaságok, amelyek méretük miatt önmagukban nem életképesek, de a vidék fennmaradása és népességmegtartó erejének megőrzése szempontjából nélkülözhetetlenek. Ezek túléléséhez szövetkezni kell, hogy versenyben maradhassanak a globalizált nemzetközi kereskedelmi rendszerben is – mondta dr. Gyuricza Csaba, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem rektora. A legendás Hangya szövetkezet is szóba került példaként.
A Demokrata készített interjút dr. Gyuricza Csabával, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem rektorával, ezt az anyagot szemléztük. Ahogy azt 2023. januárjában elmondta, az eredményes és fenntartható gazdálkodás érdekében a régi technikákat is érdemes felülvizsgálni, hiszen ma már lehetőség van arra, hogy a nedvességet forgatás nélküli műveléssel tudjuk a talajban tartani, “a szántást el kell felejteni” – idéztük tőle ebben a cikkben. Ehhez hasonló erős kijelentést tett a legutóbbi interjúban is a szövetkezéssel kapcsolatban.
Időről időre felvetődik a szövetkezés, a szövetkezetek szükségessége. Mit nevezünk szövetkezetnek?
Ennek az együttműködési formának közel 200 éves múltja van, a pontos megatározást 1995-ben az angliai Manchesterben fogalmazták újra. Eszerint a szövetkezet olyan autonóm személyek társulása, akik önként egyesültek azzal a szándékkal, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális céljaikat közös tulajdonú, demokratikusan irányított vállalkozás útján megvalósítsák.
Milyen előnyökkel jár ez az együttműködés?
Az első szövetkezetek az 1840-es évek Angliájában azzal a céllal jöttek létre, hogy azok a termelők, akiknek egyedül nem volt meg a tudásuk, a piacismeretük ahhoz, hogy a termékeiket piacra dobják, együttes fellépéssel erősebb pozíciókat harcolhassanak ki maguknak. Ma is ez a fő cél. A magyar mezőgazdaság szerkezetéből adódóan kifejezetten nagy szükség lenne minél több szövetkezetre, hiszen a legkisebb egyéni, családi gazdaságoktól a legnagyobb gazdasági társaságokig sokféle szereplő jelen van az agráriumban a termeléstől a feldolgozáson át az értékesítésig.
A mezőgazdaságban ma világszerte, így Magyarországon is koncentráció zajlik, ezzel szemben csak a szövetkezés és az integráció jelenthet ellenszert. A szövetkezeti együttműködésben a termelés és a feldolgozás bizonyos fázisait egyesítve az előállítás költségeit csökkenthetik, egységes arculattal pedig piaci részesedést és volument tudnak növelni, vagyis végső soron nagyobb haszonra tehetnek szert az egyénre, az egyes családi gazdaságokra vetítve. Vannak olyan egészen kicsi gazdaságok, amelyek méretükből fakadóan önmagukban nem életképesek, de a vidék fennmaradása, népességmegtartó erejének megőrzése szempontjából nélkülözhetetlenek. Ezek túléléséhez szövetkezni kell, hogy versenyben maradhassanak a globalizált nemzetközi kereskedelmi rendszerben is. Csak minőséggel és együttműködéssel lehet stabilan fennmaradni a piacon.
Magyarországon azonban komoly ellenérzések tapasztalhatók a szövetkezéssel szemben. Miért van ez?
Ennek legfőbb oka az, hogy 1945 után a kommunista kolhozokba erőszakkal kényszerítették be a tulajdonuktól megfosztott gazdálkodókat. Ezek csak nevükben voltak szövetkezetek, lényegileg egészen más gazdasági modellt képviseltek. Az a feladat, hogy a sokkoló történelmi tapasztalatokból táplálkozó ellenérzéseket lebontsuk, és megmutassuk az együttműködés, azaz a valódi szövetkezés előnyeit. Nagyon fontos az önkéntesség, kényszerről szó sincs, nem is lehet.
Milyen eltanulható szövetkezeti modellek léteznek külföldön?
Valójában a kommunizmus időszakát leszámítva a szövetkezetek minden formája jelen volt Magyarországon jogi eszközökkel szabályozott módon. A termelői csoportok, a gépkörök, a klaszterek, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, a termelő- és értékesítőszövetkezetek a kertészetekben és a hozzájuk kapcsolódó feldolgozóiparban jó példát jelentenek. De léteznek fogyasztási szövetkezetek, lakásszövetkezetek, hitelszövetkezetek, akár szociális szövetkezetek is. A nagy múltú Hangya is jelen van. Vannak tehát szövetkezetek, csak kevés.
Miként kellene módosítani a szabályozást annak érdekében, hogy több legyen?
Nagyon fontos, hogy a kényszernek még a látszatát is el kell kerülni. A gazdálkodói döntéseket leginkább a támogatáspolitika befolyásolja, ezzel lehet előmozdítani a szövetkezetek ügyét is. Örömteli, hogy ez meg is jelenik a kormánypolitikában például az öntözési társulások ösztönzésével. Ez jó irány. Tovább helyi szinten garanciákkal megerősített programokat, stratégiákat kell alkotni, amelyekhez csatlakozva a termelők a társulások szereplőivé válhatnak. Az ágazat minden szereplője között konszenzusnak kell lennie, és egy irányba kell húzni a szekeret.
Ha már az erőket összeadva megtermelik, feldolgozzák és eladják a terményt a gazdák, akár turisztikai, vendéglátó szolgáltatás is belefér a szövetkezetek profiljába?
Abszolút mértékben. Ennek Nyugat-Európában szép, élő hagyományai vannak: összekapcsolódnak, egymásra épülnek a szövetkezetek gazdasági, társadalmi, szociális funkciói. Térségi értékesítési, agroturisztikai hálózatok jöttek létre akár többnapos programokkal. Mindebben persze kulcskérdés a bizalom, ami ma idehaza talán a leginkább hiányzik a mezőgazdaság szereplőinek jelentős hányadából. Ahogy mondtam, ennek megvannak az érthető múltbéli okai. Ám akkor, ha mérsékelni, sőt, semlegesíteni akarjuk például a Covid, majd az ukrán-orosz háború okozta gazdasági anomáliák hatásait, a kiszámíthatatlanságot, akkor nincs más út, mint újraépíteni és garanciákkal alátámasztani a bizalmat. A méretgazdaságosság meghatározó tényező. Intő jel, hogy a közelmúltban egyre több kis mezőgazdasági szereplő hagyott fel a termeléssel.
Ezek túlélési esélyei szövetkezeti keretek között jelentősen nőttek volna, hiszen egyedül kicsik voltak ahhoz, hogy például önálló gépparkot tartsanak fenn. Ma átrendeződik a mezőgazdaság, egyre inkább a tulajdonosok lettek a földhasználók, és technológiai robbanás is zajlik. Egyre erősebb a verseny. Ilyen körülmények között két lehetőség van: vagy a koncentráció felé mozdulunk el, vagy a szövetkezés és integráció útjára lépünk.
Az egykori Hangya szövetkezet
Magyarországon az 1875. évi XXXVII. törvénycikk szabályozta először a szövetkezetek működését, miután gróf Károlyi Sándor kezdeményezésére 1870 után egyre-másra alakultak fogyasztási, illetve hitelszövetkezetek. A jeles arisztokrata saját vagyonából hozta létre többedmagával 1898-ban a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetét, közismert, népszerű nevén a Hangyát, amely mezőgazdasági és ipari termékek beszerzésével és árusításával foglalkozott. Az Almási Balogh Elemér országos vezérigazgató irányításával működő szövetkezet gyorsan rendkívül kedvelt lett a falusi gazdálkodók körében, mert biztos és méltányos értékesítési rendszert harcolt ki. A vásárlók kedvező áron jutottak hozzá a termékekhez, ugyanis kihagyták a rendszerből a kereskedőket. Alapvető stratégiája az volt, hogy lerövidítette az áruk és szolgáltatások útját, és ezáltal az értéket és a pénzt minél nagyobb arányban a rendszeren belül tartotta. 1940-re a Hangya Közép-Európa egyik legnagyobb vállalkozása lett több mint 2000 tagszövetkezettel, 700 ezer taggal, 30 konzervgyárral, 20 ipari üzemmel és több mint 400 saját bolttal, és emellett még szövetkezeti lakásépítési programra is futotta, enyhítendő az ipari munkásság jelentős részét sújtó lakhatási gondokon. A szövetkezetet még a trianoni békediktátum után is működtették Erdélyben és Felvidéken a magyarság helyi vezetői, ezáltal is elősegítve a megmaradást. Magyarországon az 1945 utáni kommunista hatalomátvétel következményeként az összes Hangya vagyont kártalanítás nélkül államosították.
