Nem lehet modern gazdálkodást folytatni nadrágszíjparcellákon a LAPAR elnöke szerint

Borúsan látja a nadrágszíjparcellákkal küszködő mezőgazdasági termelők helyzetét Nicu Vasile, a Romániai Mezőgazdasági Termelők Egyesületeinek Ligája (LAPAR) elnöke. A legnagyobb hazai agrárérdekvédelmi szervezet, a LAPAR vezetője a Krónikának adott interjúban ágazatonkénti hatástanulmányokat sürgetett, hogy meg lehessen állítani a mezőgazdasági üzemek csődhullámát. A szakember a földek tagosítását prioritásként kezeli, e nélkül ugyanis a román kormány merész öntözési programja megvalósíthatatlan. 

A Krónikaonline.ro munkatársa, Makkay József készített terjedelmes interjút Nicu Vasile LAPAR-elnökkel, ezt az anyagot szemléztük.

A LAPAR tagjainak körében is állandó téma a földbérlet, miután a bukaresti alkotmánybíróság elvetette az adótörvénykönyv tavalyi módosítását, amely legalább hétéves időtartamú szerződés megkötését írta elő földtulajdonos és földbérlő között. Miért késik a földbérleti törvény?

Ennek egyetlen észszerű magyarázata van: politikai célokra akarják felhasználni, miközben a mezőgazdaság működését szabályozó számos más törvény is hiányzik. A mezőgazdaságba beruházó vállalkozók kiszolgáltatottak, hiszen a földtulajdonos bármikor meggondolhatja magát, és előzetes értesítést követően egy év múlva visszaveheti földjét az eredeti parcellában. Gondoljunk bele: a termelő egy öntözőrendszer kifejlesztésén dolgozik, ahol a csövek olyan parcellákon haladnak keresztül, amit a tulajdonos visszakövetel, és ez meghiúsíthatja a befektetést. Az lenne az észszerű és logikus megoldás, hogy a visszakért földterületet a bérlő a tagosított parcella szélén mérje ki a földtulajdonosnak, ami viszont törvényi háttér nélkül ma kivitelezhetetlen.

A mezőgazdasági szakemberek legalább 7-10 éves időtartamról beszélnek, véleményük szerint legalább ekkora időszakra kellene szóljon a földbérleti szerződés. Ez járható út lenne?

Induljunk ki a nyugat-európai valóságból: példaként Franciaországot említem, ahol jól szabályozott földbérleti rendszer működik. Azok a földtulajdonosok, akik saját földjeikhez ragaszkodnak – nem akarják eladni –, több évtizedes időszakra adják bérbe birtokukat. Nem ritka a 40-50 éves időtartamra bérelt földterület sem, de a 20-30 éves bérlemények a gyakoribbak. Termőföldet nem lehet pár évre bérbe venni, a bérlő hosszú távra tervez, a földet kitisztítja, feljavítja. Ha egy uniós pályázat kifutási határidejét vesszük alapul, az legalább öt év, a földbérlet rendszerint ennek a duplája kell legyen. Egyre többet beszélünk a mezőgazdasági területek öntözéséről, ezek a beruházások hosszú távú, több évtizedre szóló befektetések. Az irrigációs rendszerek kiépítése is azt diktálja, hogy ezt a kérdést hosszú távra kell megnyugtatóan kezelni.

Mennyire tartja reálisnak Florin Barbu mezőgazdasági miniszternek a masszív állami támogatással megépülő öntözési csatornákról szóló merész elképzelését?

Öntözőrendszereket csak mezőgazdasági termelőkkel közösen lehet kivitelezni, erre megfelelő jogszabályi háttér szükséges, ami viszont Romániában nincs. Hivatalosan 64 millió parcellából áll a romániai földbirtokrendszer, ennyire felaprózódott tulajdonviszonnyal rendelkezünk. Ez országos sajátosság, nálunk, Dél-Romániában is hasonló a helyzet. A tulajdonosoktól bérbe vett milliónyi parcella határrészenként ugyan nagyobb táblákban áll össze, de attól még rengeteg kis parcella a földtulajdon, ami jogi szabályozás nélkül bizonytalanná tesz minden hosszú távú befektetést. Ha a mezőgazdasági szaktárca 2,7 millió hektár öntözhető területben gondolkodik, törvényi szabályozással kell előkészíteni, hogy az állami beruházással készülő főcsatornáktól a parcellákig kiépülő irrigációs vezetékrendszer tíz-húsz év múlva is működőképes legyen. A termőterületek átfogó tagosítása nélkül ez megvalósíthatatlan. Mindez politikai lózung marad, amit a politikusok időről időre bedobnak a köztudatba.

Ön többször jelezte, mennyire nehéz helyzetben van a román mezőgazdaság. Ha azt nézzük, hogy a gazdák jelentős uniós forrásokhoz juthatnak hozzá – területalapú támogatások, hazai és európai uniós pályázatok –, akkor első látásra nem rossz a helyzet. Ebből a képből mi hiányzik?

A hiányzó láncszem a román agrárpolitika. Említette a területalapú támogatást: a Románia uniós csatlakozását követő években ez az összeg jelentős pénzforrás volt a gazdák számára. Az utóbbi öt évben elszabadult infláció, az inputanyagok árrobbanása miatt ma már az üzemanyagköltségeket sem fedezi egy hektár szántóföld területalapú támogatása. Napjainkban nagyságrenddel többe kerül a földművelés, miközben a támogatás összege lényegében nem változott. Ott tartunk, hogy szántóföldi növénytermesztésben a jövedelmezőség alsó határa 200 hektár körül mozog: a jelenlegi gabonaárak mellett a termelők kisebb területen egyszerűen nem tudnak nyereséget termelni. De a nagyobb üzemméretbe sincs ,,alanyi jogon” bekódolva a jövedelmezőség, ugyanis egyre több nagyüzem megy csődbe. A legnagyobb gondunk, hogy a román mezőgazdaságban nincsenek ágazati stratégiák: a gazdák mögött nem áll szakmai-kormányzati grémium, ami hosszabb távra meghatározná, mit kell, mit érdemes termelni, minek van felvevőpiaca, milyen irányba kellene fejleszteni a hazai élelmiszer-feldolgozást, mivel tudunk érvényesülni a nemzetközi piacokon, stb. 

Mennyire tehető felelőssé a kialakult helyzetért az egyre gyakoribb aszálykár?

Súlyosbító tényezőként kell számolni vele. Vannak mezőgazdasági kutatóintézeteink és számos agráregyetemünk, ahol a szakemberek ezeket az előrejelzéseket ki tudnák dolgozni, a kormány pedig ezek alapján elkészíthetné a stratégiákat. Tudjuk, hogy tíz év átlagában a romániai mezőgazdaság 4 aszályos esztendővel számol, szinte minden második év aszálykárt hoz. Hiába ismerjük a figyelmeztető adatokat, mert nincs megelőzésre kidolgozott hosszú távú agrárstratégia. Ehelyett azt látjuk, hogy Románia évente mintegy 8 milliárd eurót költ élelmiszerimportra, amiből csak a behozott sertéshús értéke 1,3 milliárd. Olyan termékekről van szó, amit gond nélkül meg tudna termelni a hazai mezőgazdaság is, de mégsem képes rá. Ez nem megy önerőből, a termelő alig képes profitot előállítani. A földjét bérbe adó tulajdonos közben magasabb bérleti díjat akar, az állam pedig a mezőgazdaságból származó adóbevételeket növelné, mialatt a termelő vegetál vagy csődbe megy.

A statisztikák szerint rekord számú mezőgazdasági vállalkozást számolnak fel az országban. Megállítható ez a folyamat?

Mindenekelőtt ágazati hatástanulmányokra van szükség, hogy a zöldségtermesztésben, a tejtermelésben, a gabonatermesztésben – de számos más területet is felsorolhatnék – mekkora a jövedelmezőség, vagy milyen ráfizetéssel dolgoznak a termelők. Amíg nincs tiszta kép, sötétben keressük a megoldásokat. El kell dönteni, hogy milyen mezőgazdasági ágazatokat akar helyzetbe hozni a kormány, milyen irányba tájékozódjanak a gazdák. A bajok okait kell megkeresni, nem látszatkezelést ajánlani. Ha az okokról beszélünk, vissza kell térnünk az alapokhoz, az oktatáshoz. Az egyetemi, középiskolai és szakiskolai mezőgazdasági szakoktatás elszakadt a való élettől, az oktatási intézmények bérbe adták földjeiket, ami még egyáltalán megmaradt, a diákoknak nincs honnan gyakorlati szaktudást szerezzenek. Ha nem vértezzük fel őket piacképes tudással, nem képesek a legújabb technológiákat alkalmazni, nem lesznek versenyképes termelők. A román agrárpolitikában legalább tízéves kifutású projektekben kell gondolkozni.