Elkészült a magyar tanulmány: kedvezőtlen a vízmérlegre és a gazdálkodásra is a Homokhátság erdőtelepítése

A Duna-Tisza közi Homokhátság területén az 1970-es évektől jelentős szárazodás figyelhető meg, mely veszélyezteti a térség gazdasági termelékenységét és a vízigényes élőhelyek fennmaradását. Jelenleg nincs konszenzus a szárazodást kiváltó tényezők egymáshoz viszonyított szerepéről. A legellentmondásosabb a homokfásítás kérdése, mely a homoki erdőgazdálkodás nagy múltja miatt „tabunak” számít. A terület sorsát a homokfásítás alkonya és az ártérfásítás hajnala közötti ellentmondások határozzák meg, erről készült egy magyar tanulmány.

A Greenfo írta meg, hogy a közelmúltban megjelent A homokfásítás alkonya és az ártérfásítás hajnala című tanulmányban a szerzők a homokhátság erdeinek hidrológiai hatásait tekintik át, és levezetik, hogy negatív vízmérleget generálnak, így szárító hatásuk megkérdőjelezhetetlen. Míg több, a szárazodásban közrejátszó tényező szerepe csökkenő tendenciát mutat, a homoki erdőké arányában növekszik. Így új erdők telepítése nem ajánlott, sőt, az erdőborítás csökkentése indokolt a letermelésre kerülő faültetvények újratelepítésének mellőzésével. A fásítás súlypontját folyóink ártereibe érdemes áthelyezni, melynek együtt kellene járnia azok kibővítésével, azaz az árterek részleges restaurációjával. A Természetvédelmi Közlemények legfrissebb (Évf. 27 2021) számában jelent meg Tölgyesi Csaba, Bátori Zoltán, Deák Balázs, Erdős László, Hábenczyus Alida Anna, Kukla Luca Sára, Török Péter, Valkó Orsolya és Kelemen András tanulmánya:  A homokfásítás alkonya és az ártérfásítás hajnala (1,4 MB pdf.)

A javasolt tájhasználati irányelvek 

A homokhátság erdőborításának csökkentésével, azaz az üzemtervnek megfelelően letermelt faültetvények újratelepítésének mellőzésével nem szabad elkövetni a korábbi hibákat, így kerülendő a felszabaduló fátlan területek legeltetéses túlhasználata, illetve a túltartott vadállomány, hiszen az a homok újbóli megindulását eredményezné. A felszabaduló területeken az őshonos erdős sztyepp élőhelyek rekonstrukciója javasolható stratégiai szempontból. Az Európai Unió 2030-as biodiverzitási stratégiája összesen 650 ezer km2 szárazföldi élőhely helyreállítását írja elő (COM [2020] 380 EB), mely hazánkban is kiterjedt élőhelyrekonstrukciókat tesz hamarosan szükségessé. 

Jelentős gazdasági potenciálú területeken az intenzív művelés felhagyása lokális profitcsökkenéshez vezethet, így restaurációs szempontból kevésbé alkalmas célterületek. A homokhátsági erdők termőhelyeinek gazdasági potenciálja azonban minden szempontból a legalacsonyabbak közé tartozik hazánkban.

A legjobb területek a kötelezettség teljesítésére

További, egyre terjedő területhasználati forma a homokhátságon a napelemparkok telepítése. Alternatívaként a fel nem újítandó erdők helyén megfontolandó ezek támogatása, természetesen természetvédelmi szempontból megfelelően kidolgozott és jogilag szabályozott keretek között. Előfordulhat azonban, hogy a letermelt területek használatát nem lehet előre ilyen formában megtervezni, vagyis hosszabb ideig parlagon maradnának. Ekkor komoly esély van a bolygatott terület inváziós gócponttá válására, különösen, ha a közvetlen közelben nincsenek őshonos propagulumforrásként szolgáló, jó természetességi állapotú erdős sztyepp foltok. Ilyenkor a hidrológiai problémák ellenére is megfontolandó őshonos fafajú felújítást végezni, és idővel lehetővé tenni a természetes felnyílást. 

A homokhátsági erdők erősen negatív vízmérlegének elfogadásával új távlatok nyílhatnak meg a fásítási stratégiákban. Az árterek évente egy vagy több alkalommal jelentős többletvizet kapnak. Ezt a vízmennyiséget jelenleg – a gátak közé szorított szűk hullámtereket lefolyócsatornaként használva – a lehető leggyorsabban eltávolítják az országból. Egy vízhiányos, egyre szárazodó régióban ez komoly pazarlásnak tekinthető, ezt a vizet célszerű lenne valamilyen módon „hasznosítani”. A kiszámíthatatlan, gyakran villámárvízként érkező víz a szántóföldi műveléssel nehezen összeegyeztethető. A nagy vízigényű fafajokból álló erdők számára azonban nem okoz problémát az időszakos vízborítás. Bár jelenleg a szűk hullámtér jelentős erdőborítással bír, az ártér mentett oldalának újra vízjárttá tételével az erdősítési potenciáljuk jelentősen javítható lenne. A már megépített szükségtározók jelenleg többnyire kihasználatlanok, mivel csak a legnagyobb árvizek esetén nyitják meg azokat. A területükön a szántóföldi művelés problematikus. A hullámtérrel létesített folyamatos összeköttetés nagy produktivitású erdők kialakítását tenné lehetővé.

Így haladnának a megoldás felé

 a Duna-Tisza köze vízhiányos homoki élőhelyein a homokfásítás a talajvízkészletekre és a tágabb régió hidrológiai viszonyaira igazoltan negatív hatást gyakorol, így a továbbiakban nem lenne szabad támogatni. A talajvízszint csökkenésének legintenzívebb időszakban, a ’70-as és ’90-es évek között számos szinergista tényezővel együtt hatott, így részarányát nehéz pontosan megállapítani. E tényezők szerepe azonban mára többnyire mérséklődött, a homokfásítás hatása azonban nem csökkent. Sőt, a tervezett fásítások csak súlyosbítják a problémát. Figyelembe véve a részletesen bemutatott hidrológiai vonatkozásokat, a klímaprojekciókat, a nettó szénmegkötés mérsékelt voltát és egyéb kockázatokat (így például a tűzveszélyesség növekedése), a társadalom egésze számára kedvezőtlen mindennemű új erdő létesítése a homokhátságon. Sőt, a jelenlegi erdőborítás csökkentése indokolt a fent részletezett módon. Ezzel párhuzamosan az alföldi erdőtelepítés súlypontját a nagy folyóink térségébe lenne érdemes áthelyezni, ahol az árterek rekonstrukciójára, kiszélesítésére kiváló lehetőséget biztosítanának. Ezáltal számos jótékony gazdasági, társadalmi és ökológiai hatásuk lenne lokális és regionális szinten is. Mindezek megvalósításához szorgalmazzák a különféle tájhasználók, a vízügy, az erdészetek és a döntéshozók közötti hatékony párbeszéd kialakítását, illetve a lokális érdekek és akadályok helyett a végső cél pozitívumainak előtérbe helyezését.