Az amerikai Utah állam közepén él, 6 ezer tonna a tömege és akkora, mint a fél Margitsziget. A Wasatch-hegységben közel 44 hektáron elterülő 14 ezer éves Pando a világ legnagyobb növényi organizmusa. Ökológiai kutatások azt is feltárták, hogy Pando és a többi amerikai rezgő nyárfából álló erdők komplex biodiverzitás központok, több mint 100 honos állat- és növényfaj élőhelyét biztosítva. A létét most veszélybe sodorta az antropogén klímaváltozás – írta a Conversation-ben megjelent cikkében Richard Elton Walton az angliai Newcastle-i Egyetem biológusa.
A Qubit írta meg, hogy a vízi és szárazföldi határterületek ökoszisztémára szakosodott, magát tősgyökeres utahinak valló kutató szerint a felmelegedés, az átalakuló csapadékeloszlás és vízjárás, a kórokozók inváziója, valamint a ragadozók hiánya miatt túlszaporodó növényevők együttesen már komoly kihívást jelentenek. Még akkor is, ha az élőhely szigorú állami és szövetségi védelem alatt áll.
Ettől különleges a világ legnagyobb organizmusa
A Pando első látásra nem különbözik más amerikai erdőktől, legfeljebb abban, hogy szinte kizárólag amerikai rezgő nyárak (Populus tremuloides) alkotják. Csakhogy, mint az 1970-es évek közepén kezdődő kutatások mára kiderítették, a 47 ezer fa genetikailag ugyanaz az egyed. A faj egyik sajátossága ugyanis, hogy a nádhoz hasonlóan a rizómának is nevezett gyökérsarjakról szaporodik. Az erdőnek látszó homogén közösségek így valójában gigantikus klóntelepek, amelyek kiterjedt gyökérrendszerük révén egyetlen organizmusként működnek. Egyébként e gyökérzet vizsgálata derített fényt a Pando korára – a utahi klónok első generációja 14 ezer éve kezdett el növekedni. Ökológiai kutatások azt is feltárták, hogy Pando és többi amerikai rezgő nyárfából álló erdők komplex biodiverzitás központok, több mint 100 honos állat- és növényfaj élőhelyét biztosítva.
Walton szerint jelenleg az egyik legnagyobb problémát az öszvérszarvasok (Odocoileus hemionus) és a Sziklás-hegységi vapitik (Cervus canadensis nelsoni) okozzák.
A természetes ragadozók hiányában egyre nagyobb létszámú állományaik a vadászati tilalom alá eső védett területen biztonságban érzik magukat, de eközben tarra legelik a természetes újulatokat. A klónerdők fái sem élnek örökké, legfeljebb 100-130 évig. Az idős fák pedig idővel elpusztulnak és kidőlnek. Ilyenkor a napfény szabadon eléri a talajszintet és növekedésre serkenti a rizómákat. A sarjakat elfogyasztó nagytestű növényevők miatt az utóbbi években a Pando területén alig van újulat – írta a biológus.
Klímaváltozás és megoldás
A leggyorsabban növekvő veszélyt az éghajlatváltozás jelenti. Walton azt írta, a Pando ugyan sok ezer éve szökkent szárba, de a terület éghajlata az akkor véget ért utolsó jégkorszak óta nagyjából stabil. Az itteni rezgő nyár kolónia ugyan hozzászokott az alpesi régiót körülvevő sivatagok felől érkező meleghez és az átlagosnál nagyobb szárazsághoz, a szaporodó hőhullámok és a csapadék eloszlási rendjének megbomlása azonban a korábbiaknál negatívabban befolyásolja a vegetációs folyamatokat, a fák élettartamát, a levelek növekedését, az újulatokat féken tartó lombkorona borításának nagyságát, mindezzel megzavarva az egész ökoszisztéma egyensúlyát. Ezzel párhuzamosan egyre csökkennek a vízkészletek. A közeli tavat is már csak alig éri el az egész erdőt tápláló gyökérrendszer, mindez még kiszolgáltatottabbá teszi az ökoszisztémát az elmúlt évtizedben egyre intenzívebbé váló erdőtüzeknek.
A biológus szerint a civil természetvédők és a hatóságok aktív segítsége mellett az adhat reményt, hogy a Pando túlélte már a környezetpusztításban élenjáró pionírokat és az Utahot benépesítő telepesek invázióit is, talán most is sikerül alkalmazkodnia a változó környezeti feltételekhez.
