Mi a különlegesség a békászó sas szaporodásában? Mivel táplálkozik a kígyászölyv? Melyik a legismertebb dögevő madár? Ezekre a kérdésekre is választ kaphat mai cikkünkből, melynek előzményét IDE kattintva olvashatják!
A békászó sas (Aquila pomarina) egyedülálló érdekességgel szolgál a szaporodás tekintetében. Késő tavasszal 2 tojás kerül a fészekbe, ám a kelés után drámai időszak következik: a 2 fióka közül csak 1 maradhat életben. Az erősebb fióka addig üti, marja a másikat, amíg az a folyamatos fizikai bántalmazásban és a táplálékhiányban el nem pusztul. Voltak kísérletek arra vonatkozóan, hogy a mesterségesen elszedett és később visszahelyezett fióka esetében megváltoztatható-e ez a folyamat, növelhető-e így a szaporulat. A válasz: igen. Úgy látszik, hogy az agresszió csak egy bizonyos ideig él a fiókákban, utána viszont békésebbé válnak, ugyanúgy, ahogy a kakukk fiókája is csak a kikelés után 3-4 napig dobja ki a mostohatestvéreit. A különbség annyi, hogy a békászó sasnál mindkét fióka probléma nélkül felnevelődik (felnevelődne), és bár ritkán, de erre a természetben (manipuláció nélkül) is van példa.
A héja (Accipiter gentilis) ölyv nagyságú, vakmerő vadász. Az ölyvvel ellentétben az erdőkben érzi elemében magát. Kerek szárnyának, hosszú faroktollainak köszönhetően fordulékony, a fák között is képes üldözni áldozatát. Sőt! Még a földön futva is üldözőbe veszi a zsákmányát, ha a helyzet úgy kívánja. Gyakorlatilag mindent elkap, amivel csak elbír, a zsákmányállatok tekintetében a legnagyobb skálán mozog a ragadozó madarak között. A solymászok nem véletlenül tartják a héját a legsokoldalúbb és leghatékonyabb solymász madárnak. A legvakmerőbb példányai más ragadozómadár-fiókákra is rátámadnak. Konkrét eset volt, amikor a Gerecsében költő kerecsen fészkébe vágott be egy héja (kihasználva a szülők távollétét) és megpróbált egy fiókát megölni. Szerencsére azonban a fiókák már anyányiak voltak és a határozott védekezésükkel végül meghátrálásra késztették a héját. Ennél egy vérmesebb esetnek is szemtanúja lehettem Spanyolországban, amikor a Gibraltár környékén vonuló törpesasok (Hieraaetus pennatus) közül próbált zsákmányolni egyet egy héjasas (Hieraaetus fasciatus). A törpesasok a héjasas támadását minden alkalommal úgy védték ki, hogy egy pillanat alatt a hátukra fordulva a támadó karmába kapaszkodtak és egymást fogva látványosan pörögve zuhantak lefelé, míg el nem engedték egymást. A héjasast az első sikertelen próbálkozás nem tántorította el, még két alkalommal támadt nagy vehemenciával a törpesasok közé, de mindannyiszor visszaverték a támadását.
A ragadozómadár-fajok táplálkozási szokásaira is érvényes, hogy a törzsfejlődés során próbálták megkeresni azokat a módszereket, amelyekkel egy adott ökológiai rendszerből jelentős versenytársak nélkül ki tudnak maguknak kanyarítani egy szeletet. A madár- és rágcsálóvadászok mellett így megjelenik a halászsas (Pandion haliaetus), amely kizárólag halra vadászik, nem is akárhogy! A víz felett repülő madár, amint megpillant egy halat, összecsukott szárnyakkal, az utolsó pillanatokban lábát előrenyújtva, kő módjára zuhan a vízbe. Akár teljesen el is tűnhet a víz alatt. A megragadott áldozatát többé már nem ereszti el, és ez bizony néha az életébe is kerülhet. Fogtak már ki olyan halat, amelynek hátában halászsas lábának maradványait találták…
A kígyászölyv (Circaetus gallicus) táplálékának jelentős része hüllőből áll. Ha látunk valami ilyesmit: nagytermetű ragadozó madár és lóg valami kötélszerű a csőréből, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az illető kígyászölyv. Meglehetősen fura látvány egyébként.
Aztán van egészen elképesztő specialistánk is (ráadásul meglehetősen gyakori fészkelőnk), aki darazsakra szakosodott, pontosabban a lárvák a kedvencei. Csőre körül pikkelyszerű tollak vannak, amelyek megvédik a feldühödött rovarok fullánkjaitól.
Érdekességként: a szakállas saskeselyű (Gypaetus barbatus) (hozzánk legközelebb az Alpokban él) gyomorsava még a csontot is képes elbontani, ezáltal hozzáférhetővé téve a csontvelőt. A bökkenő csak az, hogy a nagyobb emlősök (pl. zerge) nagyobb csontjait képtelen egyben lenyelni. Ez azonban nem fog ki a saskeselyűn: a madár a csonttal felvitorlázik, majd egy sziklás hely fölött elengedi. Ha szerencséje van, akkor a csont kisebb darabokra törik, amit már le bír nyelni, ha nem, akkor addig ismétli a műveletet, amíg a várt eredményt el nem éri. A művelet tanult viselkedés, a fiatal madaraknak a hatékony csonttörés elsajátításához sok gyakorlásra van szükségük.
Ha dögevésről beszélünk, madarak esetében a keselyűk ugranak be a legtöbb embernek. Pedig a dögevés egy nagyon energiakímélő táplálkozási forma, néhány esetben (pl. télen) életmentő is lehet. Hazánkban nem költenek, csak elvétve jelennek meg keselyűk, ragadozó madaraink között mégis vannak olyanok, amelyek nem vetik meg az elhullott tetemek fogyasztását. Az egerészölyv ügyes pocokvadász, de főleg télen minden további nélkül megjelenik az elhullott állatokon, zsigereken. A rétisas nagy termete ellenére nem valami fényes vadász. Nagyon szereti a halat. A Hortobágyon évek óta nagy sikerrel etetik főleg haltetemekkel a nálunk telelő rétisasokat, akár 20-30 sas is összegyűlhet egy-egy ilyen bejáratott etetőhelyen. A szirti sas (Aquila chrysaetos) bár remek vadász, télen mégis meglátogatja az elhullott állatok tetemét.
A barna kányák több helyen Ázsiában, így pl. Indiában, a hulladékokon élnek, úgy járnak-kelnek a városok forgatagában, mint nálunk a városi galambok. Az Ázsiában költő pusztai sasok (Aquila nipalensis) annyira rákaptak a dögevésre, hogy Ománban a szeméttelepeknél tovább nem is mennek telelni: itt több száz sas gyűlik össze és a szeméttelepre hordott dögöket veszik célba. Törökországban parlagi sasok költéseit ellenőriztük néhány éve. A megkeresett 30 fészek majd mindegyikénél találkoztunk olyan csirkék maradványaival, amelyeket a falvak határába kihordott dögökből szedtek össze.
Sok ragadozó díszíti a fészkét, leggyakrabban zöld ágakkal (pl. békászó sas, darázsölyv). Bár hazánkban a barna kányát (Milvus migrans) nem láthatjuk a városokban kukázni (nem is mondható gyakori fajnak), egy szokása mégis hűen tükrözi trópusi életmódját. Aki olyan szerencsés, hogy egy fészekbe pillanthat, rögtön rájön, hogy a gazdája egy kánya: tele van hordva a belseje papírral, zacskóval, szeméttel!
A ragadozó madarak többsége az énekes madarakhoz hasonlóan a fészek környékét védelmezi más ragadozó madaraktól, revírt tart. Tavasszal sok faj nászrepüléssel jelzi a terület foglaltságát, amit gyakran a tojóval együtt végeznek. A nászrepülés jól különbözik a területet átvizsgáló keringéstől: a madár folyamatos szárnycsapásokkal felfelé tör, majd csukott szárnyakkal elengedi magát és zuhanásba vált át. Ezt ismételgeti egy nagy kör mentén, a látványos, hullámos vonalat messzebbről is jól fel lehet ismerni. A darázsölyv (Pernis apivorus) speciális mozdulatot is beillesztett a nászrepülésébe: a szárnyait repülés közben a felső állásban összecsapja, amitől tapsszerű hangokat hallat. Érdekesség, hogy ezt a tapsolást néhány bagoly is csinálja (pl. erdei fülesbagoly).
Az általános az, hogy a ragadozó madarak párba állva revírt foglalnak és onnan minden más madarat elüldöznek. Néhány faj azonban más utat választott: ők telepesen fészkelnek. A hazánkban költő fajok közül a kék vércse (Falco vespertinus) ilyen. A fészeképítő madaraknál a telepes költésnek nincs akadálya, hiszen mindegyik pár meg tudja építeni a saját fészkét egy telepen belül. De hogyan tud egy olyan faj telepesen költeni, amelyik maga nem épít fészket? Úgy, hogy más, telepesen költő fajok fészkeit foglalja el. A kék vércse az ugyancsak telepesen költő vetési varjú fészkeit használja, de nincs szüksége arra, hogy megküzdjön a fészek tulajdonjogáért: a vércse akkor lát neki a tojásrakásnak, amikor a varjúfiókák már megkezdték önálló életüket. (Érdekességként: a költés ehhez hasonló időzítésére más ok miatt is szükség lehet. A mediterrán vidékeken élő eleonóra-sólyom (Falco eleonorae) például ősszel neveli fiókáit: az apró madarakra specializálódott ragadozó a költési idejét az őszi madárvonulásra időzíti, ekkor képes a legnagyobb biztonsággal felnevelni a fiókáit.)
A vetési varjak az elmúlt évtizedekben nagyon megfogyatkoztak, eltűntek azokból az alföldi erdőfoltokból, ahol a vércsék is költöttek. Ennek egyenes következménye lett, hogy a kék vércsék is eltűntek a vetési varjakkal együtt. (A varjak az üldöztetések elől részben a városokba menekültek, nem kevés fejtörést okozva az ott lakóknak. A vércsék persze nem követték őket.) A kék vércse állományának gyarapítása érdekében mesterséges költőládákkal pótolják az arra alkalmas facsoportokban a fészkeket, amit a vércsék szívesen el is foglalnak. Ma már jelentős állományuk fészkel ilyen mesterséges kolóniákban.
A kék vércsék nem csak a költési időben keresik egymás társaságát. A telelőhelyre történő távozás előtt laza csapatokba verődve vadásznak, az éjszakázásra azonban a környező táplálkozó területekről (akár több tíz kilométeres távolságból is) összesereglenek a madarak. Néhol az ezret is meghaladhatja a számuk; a sötétedés előtt beszálló, kavargó madarak felejthetetlen látványt nyújtanak. Az útnak induló vércsékre 8-10 ezer kilométer megtétele vár, csapataik egészen Dél-Afrikáig is eljuthatnak.
Forrás: kapanyel.postr.hu
