Több országban is kifosztották a boltok polcait a COVID-19 koronavírus járvány miatt elrendelt korlátozásoktól megriadt fogyasztók. Még az a kérdés is előjött, hogy egy elhúzódó járványhelyzet esetén lesz-e mit enni, hiszen a globálissá vált élelmiszer forgalmazási lánc működése a határok lezárásával és a mozgás korlátozásával akadozni kezdett. Érdemes átgondolni, vajon tényleg az a legjobb megoldás, hogy az élelmiszer több 1000 kilométeres utazás után kerül a fogyasztókhoz? Egy brit kisvárosban fenntarthatóbb ötletet valósítottak meg, ez a Preston-modell.
Ifj. Chikán Attila vállalatvezető, befektetési szakember, energetikai szakértő írta le blogjában, hogy a járványügyi veszélyhelyzetre a magyar társadalom egyik első reakciója a „bespájzolás”, azaz az élelmiszerkészletek felhalmozása volt. Az üres polcokat látva aztán többekben felvetődött a kérdés, hogy egy elhúzódó karantén alatt vajon lesz-e mit enni és venni? Hazánk kiváló mezőgazdasági adottságokkal rendelkezik, ezért elvileg nem fordulhatna elő élelmiszerhiány.
A globalizáció a magyar mezőgazdaságot sem kerülte ki
Rengeteg magyar falu udvara üres, a kevés baromfin kívül sertést és főleg szarvasmarhát szinte végképp nem látni. A konyhakertek jelentős része díszkertté változott. A magyar agrártermelés zömét ma már professzionális nagygazdaságok biztosítják, az általuk előállított termékek nagy részét pedig külföldön dolgozzák fel. Eközben a határainkon túlról nagy mennyiségű élelmiszer érkezik az országba. Brazíliából csirke, Marokkóból paprika, Kínából fokhagyma – említ néhány példát a szakember.
Emiatt fogalmazódhatott meg sokakban a kérdés a járványügyi intézkedések részeként bevezetett határlezárások és a globális ellátási lánc akadozása miatt, hogy nem fognak-e hiányozni tartósan a termékek a boltok polcairól? A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara azóta választ adott a nyugtalanító kérdésre. Lesz bőven mit ennünk, hiszen a magyar mezőgazdaság kibocsátása jóval nagyobb a belföldi szükségleteknél. Inkább amiatt kell aggódni, hogy a GDP-hez jelentős mértékben hozzájáruló magyar agrárexport a korlátozások miatt teljesen leáll – írja a szerző.
Miért baj, ha spanyol paradicsomot veszünk?
Tényleg rendben van-e az, hogy a nap, mint nap a tányérunkra kerülő ételek összetevői több 1000 kilométert utaznak az asztalunkig? Vajon a fogyasztók elgondolkodnak-e azon, hogy ugyan a spanyol paradicsom olcsó, de amikor lehetőség van rá, nem lenne jobb a gyümölcsöt/zöldséget magyar termelőtől megvásárolni?
Szép álomnak tűnik, de sajnos nincs realitása, hiszen a mostani rendszert a piac törvényei építették ki. A spanyol termelő olcsón, egész éven át, megfelelő minőségben és tetszetős kiszerelésben képes a piacot paradicsommal ellátni. Mivel erre a magyar gazdálkodók jó része nem volt képes, a fogyasztók zöme és emiatt a kereskedők is a spanyol termelőtől vásárolnak. A versenyképtelen magyar termelő felhagyott a paradicsomtermesztéssel.
Ifj. Chikán Attila szerint a következményekkel, az elszegényedő helyi termelőkkel, az elnéptelenedő falvakkal, a globális élelmiszer ellátási lánc óriási környezeti lábnyomával és a minőséggel, ízekkel sokszor elégedetlen vásárlókkal kevesen törődtek. Eddig.
A járvány nyomában járó súlyos gazdasági problémák azonban nem csak nehézséget jelenthetnek, hanem lehetőséget is. Lehetőséget arra, hogy változtassunk a szemléletmódunkon, hogy sok mindent másképpen csináljunk, mint eddig tettük. Igaz ez az élelmiszerkereskedelemben is, gazdálkodóként és fogyasztóként egyaránt. Már van jó példa. Egy 140 ezres angliai kisvárosról nevezték el Preston-modellnek.
Például Preston
Évtizedekkel korábban Preston a globalizáció nagy vesztesének tűnt. A helyi ipar nem bírta a versenyt és teljesen leépült, nem sikerült a térségbe csábítani multinacinonális cégeket. Aztán 2005-ben a városvezetés szemléletet váltott és 2018-ra Preston lett Nagy-Britannia legtöbbet fejlődő városi régiója. Az egész országban ott javultak a legtöbbet az élet- és a munkakörülmények. Ez a Preston-modell.
Hogyan csinálták? Az agráriummal kezdték.
A városi önkormányzat előírta a hatáskörébe tartozó intézményeknek (óvodáknak, iskoláknak) , hogy helyi termelőktől vásároljanak élelmiszert. Mivel a helyi vállalkozásoknak túl nagy kihívás volt elnyerni egy-egy pályázatot, azokat „feldarabolták” és külön tendert írtak ki az egyes nyersanyagok (tej, tojás és zöldség) beszerzésére. Ezeken már sikerrel indulhattak a környékbeli termelők is.
A megrendeléseknek köszönhetően az önkormányzati pénzek nem vándoroltak az ország más részeibe, vagy éppen külföldre, hanem helyben maradtak. Emiatt fejlődésnek indultak a Preston régiójában működő gazdaságok, amelyek egyre több munkást tudtak foglalkoztatni. A város költségvetése egyre nagyobb adóbevétellel számolhatott. A helyben maradó és a termelésbe visszaforgatott pénz több bevételt hozott, mint amennyit a globális gazdaság állami segítséggel a régióba juttatott. A bővülő forrásokból Preston munkahelyteremtő és infrustruktúrafejlesztő beruházásokba kezdett, amelyeknek köszönhetően nem csak, hogy sikerült megállítania a kedvezőtlen folyamatokat, például a fiatalok elvándorlását, hanem sikerült Nagy-Britannia egyik legélhetőbb szegletévé válnia.
A szerző szerint sokan vélik úgy, hogy a Preston-modell alapján létrejövő bevásárlóközösségek protekcionista szerveződések, amelyek működése sérti az Európai Unió termékek és szolgáltatások szabad áramlásáról szóló alapelveit. Ez azonban nem így van, hiszen a közösséghez bárki csatlakozhat, a tendereken bárki indulhat. Sokkal inkább egy figyelemre méltó kezdeményezésről van szó, amely tompíthatja a globalizáció helyi közösségekre gyakorolt kedvezőtlen hatásait – írja.
