A növények csodákra képesek, ha az utódlásról van szó. A kókuszdió képes a Csendes-óceán hullámain Afrikából áthintázni a dél-amerikai partokig és az ottani homokfövenyen gyökeret ereszteni, vagyis – a sós vizes utazás viszontagságairól nem is beszélve – sokáig megőrzi csírázóképességét. Mindennapos terméseink (magok) is csodákra képesek, ha megismerjük belső életüket. Számos jellegzetes, egyedi tulajdonságuk mellett, az egyik, talán a legfontosabb, a csírázóképesség időbeli behatárolása. Ami annyit tesz, hogy meddig érdemes a magot elvetni, hogy ki is hajtson, termést, vagy virágot hozzon.
A kertbarátok többsége a magot, legyen szó zöldségről, dísznövényről, színes papírtasakokban vásárolja. De vannak, akik maguk fogják a magot, csereberélnek. Kora tavasszal gyakorta előfordul, hogy régebbi zöldség-, vagy virágmagok is előkerülnek a fiókból. A kérdés: érdemes-e elvetni? Mert ha bedöglött (csírázóképessége elmúlt), akkor felesleges heteket várni, hogy a vetőágyból valami előbújjon. Persze nem kell automatikusan kidobni a magokat, csírázási erélyük ugyanis némi pepecselés után megsaccolható, és ha még működnek, akkor kezdődhet a vetés.
A csírázás minősítése külön tudomány, nem csupán a kihajtás sikerességének rögzítéséből áll. Míg többségünk számára az a mérvadó, hogy kihajt-e, vagy sem, addig a szakembernek szóló, vetőmagra vonatkozó szabvány szerint, abnormális csírák azok, amelyek a további fejlődésre nem alkalmasak. Egyébként a magból fejlődő növény egészségességére következtetni lehet a szik alatti, feletti szár, a sziklevél(ek), az elsődleges lomblevél, a rügy hibáiból. Az egyes családoknál, mint a pillangósok (kemény héjú mag), speciális kategóriákat is képeztek. Mindezek ismerete szükséges ahhoz, hogy szakszerű csírázóképességi vizsgálatot lehessen végezni, és annak végén a csírázóképességet egyértelműen meg lehessen állapítani. Ennek, mármint a szabványoknak és azok ellenőrzésének hasznát, mi kertészkedők látjuk, hiszen forgalomba csak ezeknek megfelelő magot lehet hozni.
Az otthoni vizsgálatkor egyszerűbb a helyzet a zacskóban találtakkal, a feliratok között ugyanis fellelhető valamilyen utalás a mag életkorára, esetleg arra, meddig őrzi meg csírázó készségét. A nagyobb baj azokkal van – feltételezve, hogy a fajt, fajtát ismerjük -, amelyekről nem tudni, mikor kerültek a fiókba.
Az ilyen magok házilagos módszerrel is tesztelhetők. A legjobb lenne minél több magot bevonni a kísérletbe, de, ha kevés van, akkor is legalább tízet fel kell áldozni.
Egy petricsésze – ha nincs, akkor megfelel egy lapos tál is – lesz a kísérlet terepe. A tálba kerüljön nedves itatóspapír, esetleg vékony papírtörlő, majd erre lehet a magokat sorozni. A kísérlet, amely során a megfelelő hőmérsékletről és a folyamatos nedvességpótlásról gondoskodni kell, 1-3 hétig tarthat, eddig kell türelmesnek lenni. Az életképes magok egymáshoz képest közeli időpontban – legfeljebb egynapos különbséggel – hajtanak ki. Ha tíz szemet használtunk, könnyen kiszámítható a csírázási százalék, csak az eredményt tízzel kell szorozni. Normálisnak tekinthető a 70-80 százalékos csírázás. Ha az eredmény 30-50 százalékos, akkor bőven kell a magokat vetni, hogy elfogadható hasznot hajtsanak.
Fotók és szöveg forrása: kapanyel.postr.hu + Rédei Kertimag
