Szilágyi Szabina írása eredetileg a Kistermelők Lapja számára készült. Mi a Magyar Mezőgazdaság online kiadásában bukkantunk rá, és érdemi szerkesztői beavatkozás nélkül adjuk közre. Úgy gondoljuk, a magro.hu olvasótábora is szívesen fogadja az első kézből szerzett tapasztalatok alapján készült vallomást. Mindaz összegződik ugyanis a cikkben, ami miatt egyre többen fordulnak tisztelettel a mezőgazdaságban aktívan tevékenykedők felé.
Meg sem tudom számlálni, hányszor tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy a nehezen kezelhető állatot le kell-e selejtezni. Úgy gondoltam, elmesélem azt a két évvel ezelőtti történetet, ami egy kissé nehezen kezelhető, frissen ellett üszőről és rólam, az alapszintű fejési tapasztalattal rendelkező tehenészlányról szól.
A nehezen kezelhető állatot le kell selejtezni?
Rengeteget tanultam e küzdelmes időszak alatt, mind magamról, mind az első üszőmről, Liliről, amik után azt hiszem, átértékeltem a választ a felvetett kérdésre.
Lili egy szép júliusi nap reggelén adott életet az első borjának, egy egészséges kis magyartarka üszőnek, Lucynak. A borjú viszonylag könnyen, kevés segítséggel jött a világra, a megszületése után még sokáig fekve maradt. Miután kitakarítottuk a borjú száját, az anyja elé húztuk, akiben élénken látszott az anyai ösztön, hiszen rögtön nyalogatni kezdte a kicsinyét. Kis idő elteltével elvettük Lucyt az anyjától, ezt tanácsolták a szambabeliek, ha a későbbiekben géppel szeretnénk fejni a tehenet.
Mondanom sem kell, mennyire izgatott voltam, miként sikerül az első fejés, hiszen a kicsi szempontjából létfontosságú a föcstej. Lilit rövidebbre kötöttük, megmostam a tőgyét, letöröltem, majd kihúztam az első tejsugarakat, bekapcsoltam a fejőgépet, felhelyeztem a fejőkelyheket, ezzel megkezdődött az első fejés.
Nagy meglepetésemre semmiféle ellenkezést nem mutatott. „Ennyi lenne az egész?! Igazán semmiség, megy, mint a karikacsapás” – gondoltam naivan.
Már félt, mikor a fejés következett
Eltelt néhány nap, és az esti fejésnél hiába próbáltam felhelyezni a kelyheket, folyton lerúgta. Eleinte még édesapám fenyítéssel kordában tudta tartani, de volt, amikor annyira nem bírtunk már vele, hogy egyik tehenész ismerősünk segítségét kértük. Kaptunk rengeteg javaslatot – természetesen többek között azt is, hogy el kell adni vágóba –, de mi magunk még igencsak tapasztalatlannak bizonyultunk. Bevallom, már féltem, mikor a fejés következett, hiszen az összes alkalommal belém rúgott, illetve sokszor csak addig fejtem, amíg hagyta, mert visszahelyezni a kelyheket már nem engedte. Rettentően bántott a dolog, szerettem volna megoldást találni rá, miként lehetne visszaszelídíteni a vad természetből.
Bevált a rúgásgátló
Kipróbáltunk számos ötletet, miként tudnánk Lilit hozzászoktatni a fejéshez. Ami igazán bevált, az a rúgásgátló.
Lili könnyedén megszokta, mivel már korábban próbáltuk azt a módszert, hogy fejés közben felfelé húzzuk a haskorcát, így kevésbé tudott rúgni.
Ez bevált, de tapasztalatom szerint, ha rúgásgátlót alkalmazunk, célszerű az állatot oldalirányban kikötni/rögzíteni, hogy ne tudjon eldőlni, mivel abban az esetben, ha nem tűri, elkezd rugdosni/ugrálni, könnyen eleshet és megsérülhet. Emellett az orrkarika is remek szolgálatot tett a nehezebb időszakban: hatásosnak bizonyult a még „nyers” üszők fejét orrkarikával kissé felkötni, így kevésbé tombolnak.
Idővel a vad tehén magától a helyére állt
Ami még jelentősen hozzájárult a sikerhez, az a türelem, a kitartás, a bizalom és a szeretet volt. Akárhányszor rúgta is le Lili a fejőkelyheket, minden egyes alkalommal visszahelyeztem rá, miközben kedvesen beszéltem hozzá, és próbáltam mindvégig teljesen higgadt maradni. Édesanyám minden egyes fejés alkalmával mellettem állt – a szó szoros értelmében és képletesen is –, és türelemmel, szeretettel vakargatta Lilit. Idővel a vad tehén magától a helyére állt, amikor fejésre került sor. Igaz, hónapok teltek el ideáig, de mindenképp megérte.
Fokozatosan belerázódtunk mindketten, Lili remek fejős tehénné vált, engem pedig megtanított arra, hogy sose veszítsem szem elől azt, amiért ebben a csodálatos szakmában dolgozom: az állatok szeretetét, a bizalmat. Hiszen így várhatom el tőlük, hogy ők is bízzanak bennem –, valamint hogy a türelem és a kitartás olyan dolgokat hozhat az életünkbe, amiről el sem hittük, hogy létezhet.
Azóta hat üsző ellett meg nálunk, ám egyik sem okozott annyi álmatlan éjszakát, mint a legelső. Jóllehet egyéniségek, mindegyikük más és más – más módszerek váltak be náluk, volt amelyiknél elég volt a haskorcot kézzel megtartani és szeretgetni, a másik csak a rúgásgátló felhelyezése után volt hajlandó nyugodtan állni – de egyben mind hasonlítanak: egytől egyig tűrik a gépi fejést.
Nem a vágóhíd az egyetlen megoldás
Mindemellett tisztában vagyok vele, különbözünk, különböznek az eszközeink, a hozzáállásunk, a módszereink. Azonban úgy gondoltam, ha elmesélem a történetünket, megosztom a tapasztalatainkat, az talán hasznossá válhat mások számára. Esetlegesen más is hasonló problémába ütközik, és láthat egy példát, mely megmutatja, hogy nem csupán a vágóhíd az egyetlen megoldás. Lehetséges, hogy igazat beszélt, aki azt mondta:
„Te erre születtél, ha háromszor leveszi a tehén a kelyheket, te negyedszer is visszarakod!”
Jólesett ezeket hallani, és jó érzés a több mázsás tehenek „bizalmasának” lenni, büszkeség tölti el a szívemet, ha róluk mesélhetek.
