A zebrákat ezerszám próbálták szelídíteni az első világháború előtti időkben. Arra azonban nem volt idő, hogy kiválogassák a könnyebben idomíthatókat, és így alakítsanak ki olyan vérvonalakat, amelyek néhány generáció után megbízható hátasként vagy igásként szolgálhatnak. Az álomkór-rezisztencia érdekében ezért a zebrákat kezdték el házi lovakkal keresztezni. A világra jött zebroidok ugyanúgy tömegesen hullottak az álomkórtól, mint a házi lovak. Így a nagyhatalmak inkább a motorizációra összpontosítottak.
A lófélék háziasításával párhuzamosan több helyszínen is dolgoztak, erről írásos emlékek is fennmaradtak. A rómaiak leírták, hogy a perzsáknál gyakorta onágereket fogtak be a harci kocsikba. A perzsa birodalomban ennek már évezredes hagyománya volt, de ezt a fajt nagyon nehéz volt fogságban tenyészteni. A természetben viszont bőséggel akadt belőlük, így egyszerűbb volt onnan befogni az állatokat. A házi ló és a szamár ősei olyan területen éltek, ahol nagy vadbőség volt, azonban az ott élő emberek száma idővel annyira megnövekedett, ami miatt egyre inkább csökkent a vadászható nagyvadak száma – írta a Magyar Mezőgazdaság.
Az állattenyésztés fejlődése
Ez arra késztette őket, hogy a lakhelyük környékén biztonsági tartalékot alakítsanak ki, azaz minél nagyobb számban és minél tovább tartsanak állatokat. Lényegében ezzel indult el az állattenyésztés. Ezt a folyamatot az akkori éghajlatváltozás is elősegítette. A cikk szerint nem a civilizáció fejlődése hozta magával az állattenyésztést, hanem az állattenyésztés indított el jelentős szellemi előrelépést a fejletlenebb területeken. Az ezekből a régiókból származó kész házi lovat és házi szamarat már sokkal könnyebb volt a fejlettebb társadalmakkal rendelkező országokban is használni. Így például idővel Mezopotámiából is kiszorították a házi lovak az onágereket.
Az onáger-sztori
A cikk kiemeli, hogy a türkmének ma is úgy tartják, hogy világhírű lófajtájuk, a szélsebes akhal-teke annak az évszázadok óta jól bevált gyakorlatnak az eredménye, amely során időnként onágert használnak a cseppvér-keresztezésre. A zebra Afrikában honos, ahol egészen a XIX. század elejéig hihetetlen vadbőség volt. Ezért az ott élők nem voltak rákényszerülve arra, hogy háziasítsák a nagy testű növényevőket. Azonban a XIX. században a gyarmatosítóknak hadászati szempontból elemi érdekük lett, hogy olyan lóállománnyal rendelkezzenek, amelyet a trópusokon, az álomkórral fertőzött területeken is használni lehet. Ennek megvalósítására hatalmas lendülettel indult meg a kísérletezés, amit aztán még jobban felgyorsítottak az első világháború előkészületei. A zebrákat nagy számban próbálták szelídíteni. Ám arra nem volt idő, hogy kiválogassák a könnyebben idomíthatókat, így olyan vérvonalakat alakítsanak ki, amelyek néhány generáció után megbízható hátasként vagy igásként szolgálnak. Ezért az álomkór-rezisztenia elérése érdekében a zebrákat házi lovakkal kezdték el keresztezni. Az így világra jött zebroidok éppúgy tömegesen hullottak az álomkórtól, mint a házi lovak. Így aztán a nagyhatalmak inkább a gépesítésre koncentráltak. A zebra ennek köszönhetően kerülte el a háziasítást.
