Nagyon kevesen mertek szembeszállni Mao Ce-tung, a Kínai Népköztársaság egykori teljhatalmú vezetőjének akaratával, de az állatvilágban akadtak olyanok, aki megtették ezt. Amikor a pártvezér 1958-ban meghirdette a „nagy ugrás” programját, amelynek néhány év alatt kellett volna Kínát fejlett ipari állammá tennie, annak egyik első lépése a „Négy Kártevő Hadjárat” volt. Ez megszabadította volna a kínaiakat 4, az egészségükre és az élelmiszerükre is veszélyes állattól, nevezetesen a patkányoktól, a legyektől, a szúnyogoktól és a verebektől. Azonban ez nem ment egyszerűen.
Az, hogy a kínai vezér miért akart megszabadulni az első három lénytől, nem igényel részletes magyarázatot, de mi volt Mao baja a látszólag nem sok vizet zavaró verebekkel? A kérdést a 24.hu portál járta körül. Eszerint a diktátornak tudomására jutott, hogy egyetlen veréb akár évente több kilogramm gabonát is elfogyaszthat. Ezért Mao úgy döntött, a betegségek terjesztésével is megvádolt verebeknek nincs helyük a kommunista Kínában. Újságcikkek és plakátok szólították fel a lakosságot arra, hogy minden eszközzel pusztítsa a madarakat. A kínaiak pedig nem válogattak az eszközökben.
Voltak, akik lőfegyverrel irtották a madarakat, mások hálókat feszítettek ki, a megtalált verébfészkeket leverték, a tojásokat összetörték. A legabszurdabb, mégis állítólag meglepően hatékony módszer pedig az volt, hogy az emberek fémedényeket, dobokat és hasonlókat püfölve üldözték a madarakat. Azok így nem tudtak megpihenni, és egy idő után végkimerülésben elpusztulva zuhantak a földre. A kínai fővárosban, Pekingben a verebek utolsó menedékhelyei a külföldi nagykövetségek kertjei voltak, de miután például a lengyel diplomaták megtagadták, hogy az udvaruk fáin megbúvó madarakat elpusztítsa egy kínai különítmény, tömeg vette körül a telket, és addig zajongtak, amíg ezek az állatok is bele nem haltak a zaklatásba.
Visszaütött a pusztítás
Nem lehet pontosan tudni, hány verebet pusztítottak el a közel 2 évig tartó hadjárat alatt, de a számuk feltehetően 100 milliós nagyságrendű volt. Mao azonban túl nagy fába vágta a fejszéjét, mert a verebek nagyon szapora állatok, a nőstények akár évente 2-3-szor is költenek, így egyetlen verébpárnak évente 10 fiókája is lehet, és egy veréb 12–14 évig is élhet – írták. Az igazi gondot viszont nem ez okozta. Az akkori Kína vezető ornitológusának (madártannal foglalkozó tudós) számító Cso-sin Cseng már a kampány elején kritizálta az akciót. Arra figyelmeztetett, hogy a verebek nem csak gabonát, hanem például rovarokat is esznek. Csenget természetesen reakciósnak minősítették, fél évre internálták, aztán vécéket pucoltattak vele. A következő évben sáskák, kabócák és más rovarok hatalmas tömegei pusztítottak a kínai földeken. Sokszorosát okozták annak a kárnak, amelyet a verebek számlájára írtak: sok helyen a termés 50–60 százalékát tették tönkre.
Azóta az ágyi poloska lett a közellenség
A védekezést az is nehezítette, hogy a méreg- és rovarirtó-készletek nagy részét elhasználták a „Négy Kártevő Hadjáratban”. Csenget később rehabilitálták, de a verebeken ez már nem segített, ahogy a kínai mezőgazdaság gondjain sem. Kínában 1959 és 1961 között rettenetes éhínség pusztított. Még a hivatalos adatok is 15 millióra, a független becslések pedig inkább 20 és 45 millió közé becsülik az áldozatok számát. A verebek csaknem teljes kiirtása csupán az egyik, és nem is legfontosabb oka volt az éhínségnek a hagyományos mezőgazdaság teljes szétverése, az erőltetett iparosítás, valamint az aszály és az erdőirtás mellett. Ám Mao is belátta hibáját. 1960-tól a verebeket az ágyi poloskára cserélték a „Négy Kártevő Hadjárat” célpontjai között, a madarak populációja pedig azóta már helyreállt – írták.
