A vadak számára az a szerencsés, ha nem függnek az embertől. Téli etetésük akár felesleges és káros is lehet, az etetők pedig vírustanyává változhatnak.
A magyarországi vadon élő állatok számára a legnagyobb kihívást a tél túlélése jelenti évről évre. Ezt az időszakot egyesek „átalusszák”, mások melegebb tájakra vándorolnak, akik pedig aktívak maradnak, felkészülnek a nélkülözésre és takarékoskodnak az energiával, ahogy tudnak. Korábban a hideg telek idején a kemény időjárásnak fontos szelekciós szerepe is volt, mert csak a legjobbak élték meg a tavaszt.
Az ember persze sajnálja az állatokat és segíteni próbál táplálék biztosításával. Erdőn-mezőn általában a vadgazdálkodók, az erdőgazdaságok és vadásztársaságokgondoskodnak a téli takarmányról, csakhogy ennek hatása a legkevésbé sem olyan pozitív, mint amennyire gondoljuk, sőt – a téli vadetetésről Dr. Csányi Sándor, a Szent István Egyetem egyetemi tanára, a vadbiológiai tanszék vezetője osztotta meg véleményét a 24.hu-val.
A téli vadetetés alapvetően vészhelyzeti beavatkozásként kezdett terjedni, ma viszont már más a gyakorlat. Sok helyen ősztől tavaszig vagy még hosszabb időn keresztül állandó a vad etetése, ráadásul olyan, háziállatoknak való takarmánnyal, mint szemesek, kukorica, különböző takarmányrépák, szilázsok, almatörköly vagy tápok. A nagyvadak esetében egyre inkább azt látjuk, hogy az elmúlt évtizedekben általánossá váló szokás természetellenes, sőt sokszor káros.
Nagy tömegben és általában hosszú időn keresztül tartózkodnak az etető körül, ez pedig kedvez a kórokozók és paraziták átadásának. Egyre több vizsgálati eredmény támasztja alá, hogy szarvasféléknél és vaddisznóknál az ilyen mesterséges takarmányozásra szolgáló területek a betegségek átadásának legfőbb helyszínei és egyben útvonalai.
Fontos maga a táplálék minősége is. Sajnos nem ritka, hogy rossz minőségű takarmányokat a vaddal akarnak megetetni, pedig, például, az őzet magas nyersfehérje-tartalmú, energiában gazdag és alacsony rosttartalmú növényi táplálékkal, míg a szarvast sokkal rostosabb és kevésbé kedvező összetételű takarmánnyal kellene etetni.
Ha kukoricával, szilázzsal és mindenféle más, a háziállatoknak való takarmányokkal etetjük őket, akkor nem azt adjuk nekik, ami a természetes igényük lenne.
Ráadásul a vadetetéssel megvalósuló „terülj, terülj asztalkám” nem igazán előnyös. Csányi professzor szerint, ha a szarvasféléket az ökofiziológiai igényeikhez alkalmazkodva akarjuk takarmányozni, akkor az ősz folyamán kellene őket a télre felkészíteni például vadföldekkel, és nem télen etetni.
A mostani gyakorlat tehát természetellenes, nem kívánt, ám egyre erősebb függést alakít ki a vadon élő állat és a takarmányozást végző ember között. Pedig a vad pontosan azért vad, mert a legnagyobb jó szándék sem indokolja, hogy az embertől függjön.
A vadat, ha már etetésről van szó, akkor csak az evolúció során kialakult igényeinek megfelelő természetes takarmányokkal és időszakokban lenne szabad etetni, ezek között pedig szinte egyetlen gazdasági növény sem található.
